Guido Tonelli - Idő

zajlott. Türelmesen kellett várakozniuk 380 000 évig, míg a
téridő tágulása következtében kellőképpen le nem hűlt minden.
Ekkor hirtelen meg tudtak szabadulni az anyagtól, amellyel az
előző pillanatig még keveredtek, és azóta is szabadok. Tovább
suhannak mindenfelé, fokozatosan gyengülnek párhuzamosan
azzal, ahogyan az univerzum tágulása folytatódik, és most
minden irányból elárasztanak bennünket az ősi kozmikus
sugárzással.
A stabil részecskék alkotják az anyag minden, általunk
ismert, állandó formájának alapját. Lehetővé teszik számunkra,
hogy megmagyarázzuk egy pillangó szárnycsapását vagy egy
neutroncsillag dinamikáját, ahol az anyag olyan sűrű, hogy egy
kávéskanálnyi belőle háromszázmillió tonnát nyomna.
Évszázadok telnek el, évezredek követik egymást, de
ezeknek az apró részecskéknek a dinamikáját szabályozó,
tökéletes mechanizmusok zavartalanul működnek. Nyoma
sincs a kopásnak, semmi jele az elhasználódásnak. Az idő ebben
az elpusztíthatatlan világban úgy folyik, hogy egyetlen karcolást
sem hagy maga után. Minden arra utal, hogy számukra az idő
nem létezik.
A protonok és a neutronok kivételével nem tudjuk, hogy a
többieknek van-e belső szerkezetük. Ha igen, akkor annak
valami nagyon jól szervezett dolognak kell lennie, ami már
korlátlan ideje pazarlás és veszteség nélkül működik.
Nekik köszönhetjük, hogy most létezünk. Egy nem stabil és
nem tartós anyagi világ nem hívhatott volna életre olyan
összetett organizmusokat, mint a biológiaiak, amelyek