Guido Tonelli - Idő

pedig az a következménye, hogy nő az általuk lakott környezet
entrópiája.
Ugyanazok a mechanizmusok, amelyek lehetővé teszik az
életet, megpecsételik a sorsát is, mivel előidézik az
elhasználódást, az öregedést, és végül elvezetnek a halálhoz.
Valakinek egy elmés mondás jutott ezzel kapcsolatban az
eszébe: „Az élet egy árral szemben úszó lazac.”
A mi világunk már csak ilyen: míg elemi alkotórészei
rendíthetetlenül élik féktelen életüket, addig a makroszkopikus
tárgyak kopnak, elhasználódnak, elvesztenek egyes darabokat.
A sziklák és hegyek esetében nagyon lassú ez a folyamat, míg az
élő szervezetekben, például a növényekben és az állatokban a
leépülés jóval gyorsabban megy végbe. Itt is az entrópia
növekedése irányítja a folyamatokat.
Ha a Dolomitokban egy hegy falának egy darabja lezuhan az
alatta elterülő völgybe, és ezer darabra törik, az azért történik
meg, mert az ennek a helyzetnek megfelelő mikroszkopikus
állapotok sokkal nagyobb számban fordulnak elő, mint azok,
amelyekben az egyes alkotóelemek a falat újraalkotva
összeállnak.
Az élő formákban ezek a folyamatok elkerülhetetlenek. A
szerves anyag és az összetett formákba szerveződő anyag
energiaigényes és nagyon sérülékeny, az életciklusok
fenntartásához ugyanis ezeket folyamatosan meg kell újítani, és
helyre kell állítani. A mechanizmus egy ideig működhet, de
előbb-utóbb az entrópia növekedésére irányuló törekvés
kerekedik felül. A leghosszabb életű állatok néhány száz évig is