A demokrácia tehát úgy működik, hogy a normálisat
katasztrofálisnak állítja be, miközben azt ígéri, hogy minden válság
leküzdhető, így a katasztrófát normálisnak tünteti fel.
A demokratikus politika úgy működik, mint egy országos terápiás ülés, ahol a
választók szembesülnek a legrosszabb rémálmaikkal - új háború, demográfiai
összeomlás, gazdasági válság, környezeti borzalom -, de meg vannak győződve arról,
hogy hatalmukban áll elhárítani a pusztítást.
Más szóval, a demokratikus politika lehetetlen az előttünk álló problémák túlzott
túldramatizálása és elbagatellizálása közötti tartós ingadozás nélkül.
A választások elveszítik meggyőző erejüket, ha nem sikerül
meggyőzni bennünket arról, hogy példátlan válsággal állunk
szemben, és hogy hatalmunkban áll elhárítani azt.- Ezen a ponton a klíma-baloldal már nem a demokrácia barátja - nem azért, mert
tévesen ítéli meg a globális felmelegedés egzisztenciális veszélyét, hanem
azért, mert apokaliptikus diskurzusa megakadályozza a demokráciát abban,
hogy megtalálja a szükséges megoldásokat.
Ahogy White meggyőzően érvel:
"A véglegesség érzése, amely a mai világot
betölti,
központi eleme annak változékonyságának".Ebben az összefüggésben érdemes összehasonlítani az 1970-es évek atomellenes
mozgalmát a mai kihalási lázadással.
Az atombomba apokaliptikus hatását nem lehet túlbecsülni. A második világháború
hamvaiból feltápászkodó világ számára a bomba az elképzelt világvégét jelentette.
De politikai szempontból a nukleáris katasztrófa megelőzése sokkal könnyebb volt,
mint az éghajlati katasztrófa megelőzése.
- A nukleáris katasztrófa megelőzéséhez elég volt, ha a szovjet és amerikai
vezetők tartózkodtak a végső fegyver bevetésétől. Nem volt idődimenzió. - A siker az volt, hogy a két szuperhatalom vezetőit meg kellett győzni arról, hogy
mit ne tegyenek. Egy nukleáris katasztrófában szinte az egész emberiség
egyszerre hal meg.
Nem így van ez egy klímakatasztrófa esetében. Ez hosszabb időt vesz igénybe.
Legalábbis kezdetben lesznek nyertesek és vesztesek.