Az 1990-től kezdve könyörtelenül érvényesített „washingtoni konszenzus” elvei, mint a
privatizáció, a monetarizmus vagy a szabadkereskedelem és az ezt kikényszerítő
globális intézményrendszer (Európai Központi Bank, IMF, Világbank, WTO)
világszerte azokat a standardokat terjesztette el és kérte számon, amelyek a
globális üzleti-kereskedelmi érdekeknek szolgáltatták ki a nemzetállamokat.
Volt, ahol diplomáciai és gazdasági nyomásgyakorlással érték el ezt, másutt ezek
önkéntes érvényesítését különböző integrációk feltételéül szabták, megint máshol
azonban keményebb eszközökhöz nyúltak, többnyire az Egyesült Államok –
adminisztrációkon átívelő (1991 és 2016 közötti) fegyveres beavatkozás-
sorozattal megvalósuló – demokrácia-exportjának segítségével.
A rendszer két utat kínált: kolonizáció
vagy öngyarmatosítás.
Az elmúlt harminc évben kiépült neoliberális világbirodalom nem a klasszikus
gyarmatosító eszközökkel, de ugyanazzal a logikával terjeszkedett világszerte. Amint,
Carl Schmitt korunkra is érvényesen megfogalmazta: „Az emberiség koncepciója az
imperialista terjeszkedés hatékony eszköze, humanitárius verziója pedig kifejezetten
a gazdasági imperializmust szolgálja.”
A globalizmus ideológiája a kozmopolitizmus és a neoliberális gazdaság- és
társadalompolitika együttese, amely a kormányzat gyakorlatában permanens