egy egész élet fukarságát jóváteheti, ha egy utolsó szívességet tesz a világnak, és úgy
gondolta, az lesz a legnagyobb szívesség, ha leveleket visz a holtaknak.
A hír, hogy Amaranta Buendía alkonyatkor felszedi a horgonyt, és elviszi a halál postáját,
még délelőtt elterjedt a faluban, és délután háromig már egy ládára való levél gyűlt össze a
szalonban. Akiknek nem akarózott írni, szóban mondták el az üzennivalójukat, Amaranta
pedig beírta egy füzetbe a címzett nevével és elhalálozásának dátumával. - Ne aggódjon -
nyugtatta meg a feladókat. - Amint megérkeztem, első dolgom lesz, hogy megkeressem az
illetőt, és átadjam az üzenetet. - Mintha valami komédia lett volna az egész. Amarantán nem
látszott semmi izgalom, s a fájdalomnak legcsekélyebb jelét se mutatta, sőt mintha a megtett
kötelesség valamelyest megfiatalította volna. Egyenes volt és karcsú, mint mindig. Ha nem
ugrik ki olyan élesen a járomcsontja, s a szája itt-ott nem foghíjas, sokkal kevésbé látszott
volna öregnek, mint amilyen valójában volt. Ő maga intézkedett, hogy a leveleket egy
kátrányozott dobozba tegyék, s azután miképpen helyezzék el a sírban, hogy minél jobban
védve legyen a nedvességtől. Még reggel hívatott egy asztalost, hogy mértéket vegyen róla a
koporsóhoz: állva fogadta a szalonban, mint egy varrónőt. Az utolsó órákban olyan tetterőt
árult el, hogy Fernanda azt hitte, csúfot űz mindnyájukból. Ursula, aki tapasztalatból tudta,
hogy a Buendíák nem betegségben szoktak meghalni, egy csöppet sem kételkedett benne,
hogy a halál előre jelezte a jövetelét Amarantának, csak attól félt, hogy a fejvesztett levélírók
a nagy jövés-menésben és az üzenetek mielőbbi eljuttatásának reményében még élve
eltemetik. Így aztán ragaszkodott hozzá, hogy tisztuljanak a házból, és hangos szócsaták árán
délután négyre sikerült is kikergetnie a betolakodókat. Amaranta addig minden holmiját
szétosztotta a szegények közt, és a gyalulatlan deszkából ácsolt, zordon koporsóra csak egy
váltás fehérneműt készített ki, meg az egyszerű kordbársony lábbelit, amit a halálban kívánt
viselni. Erre azért volt gondja, mert emlékezett rá, hogy amikor Aureliano Buendía ezredes
meghalt, egy pár új cipőt kellett venniük, mivel egyebe sem volt, mint az a papucs, amit a
műhelyben hordott. Nem sokkal öt előtt Második Aureliano eljött Meméért, hogy a
hangversenyre kísérje, és meglepődve látta a temetési előkészületeket. Pedig a ház népe közül
senki sem látszott annyira élőnek, mint a derűs Amaranta, akinek még arra is jutott ideje,
hogy kivágja a tyúkszemeit. Második Aureliano és Meme tréfás istenhozzádokkal búcsúztak
el tőle, és megígérték, hogy szombaton dáridót csapnak a feltámadása örömére. Antonio
Isabel atya, akinek szintén a fülébe jutott a hír, hogy Amaranta Buendía a halottak postáját
gyűjti, délután ötkor maga is megjelent az utolsó kenettel, és több mint negyedórát kellett
várnia, amíg a haldokló kijött a fürdőből. Amikor meglátta fehér perkál hálóingében, vállára
hulló, kibontott hajával, az agg plébános azt hitte, hogy beugratták, és elküldte a ministránst.
De azért úgy gondolta, él az alkalommal, és majdnem húszévi konok ellenszegülés után végre
gyónásra bírja Amarantát. Amaranta erre keresetlen egyszerűséggel kijelentette, hogy nincs
szüksége semmiféle lelki malasztra, mert tiszta a lelkiismerete. Fernanda megbotránkozva
hallgatta. Mit sem törődve azzal, hogy mások is hallják, hangosan feltette a kérdést: vajon
miféle szörnyű bűnt követhetett el Amaranta, ha inkább vállalja a szentség nélküli halált, mint
a gyónás szégyenét. Amaranta ekkor lefeküdt, és kényszerítette Ursulát, hogy a nyilvánosság
előtt tegyen tanúságot a szüzességéről.
- Nehogy bárki is tévedésbe essen - kiáltotta, hogy Fernanda meghallja. - Amaranta
Buendía úgy megy el ebből a világból, ahogyan érkezett.
Nem is kelt föl többé. A vánkosok közé süppedve, mintha csakugyan beteg volna, hosszú
varkocsokba fonta a haját, majd a füle köré tekerte, mert a halál előírta, hogy így viselje a
koporsóban. Aztán kért egy tükröt Ursulától, és több mint negyven év óta először pillantva
meg az évektől és a gyötrelemtől elpusztított arcát, meglepődve látta, hogy éppen olyan, mint
amilyennek képzelte. Ursula az alkóv csendjéből sejtette, hogy leszállt az alkony. - Búcsúzz el Fernandától - könyörgött. - Egypercnyi kibékülés többet ér, mint egy életre
szóló barátság.