Gabriel García Márquez - Száz év magány

halálra kacagta magát a tulajdon ötletein, Aureliano egyre tűnődőbb és szótlanabb lett, mert az
ő szenvedélye körben forgott, és befelé égetett. Mégis olyan virtuozitásra tettek szert mind a
ketten, hogy emésztő őrjöngéseik után annál jobban le tudták szakítani a kimerültség
gyümölcseit. Bálványozni kezdték egymást testét, fölfedezve, hogy a szerelmi lankadás több
kiaknázatlan lehetőséget rejt magában, mint a vágy. Míg Aureliano tojásfehérjével
dörzsölgette Amaranta Ursula könnyen merevedő melleit, vagy kókuszvajjal puhította
ruganyos combját és őszibarackhamvú hasát, ő hajasbabának öltöztette Aureliano impozáns
jancsiját, bohócszemeket rajzolt neki szájrúzzsal, és török bajuszt szemöldökceruzával,
csokornyakkendőt adott rá muszlinból vagy pici sapkát ezüstpapírból. Egy éjjel tetőtől talpig
bekenték magukat baracklekvárral, nyaldosták egymást, mint a kutyák, a tornác kövén
szeretkeztek, mint az őrültek, és csak arra tértek magukhoz, hogy a ragadozó hangyák áradata
élve akarja felfalni őket.
Az őrület szüneteiben Amaranta Ursula nem hagyta válaszolatlanul Gaston leveleit. Úgy
érezte, Gaston olyan távol van tőle, és annyira lekötik a teendői, hogy lehetetlen visszatérnie.
Gaston az egyik első levelében megírta, hogy társai csakugyan feladták a repülőgépet, de egy
brüsszeli hajózási társaság tévedésből Tanganyikába továbbította, ahol a makondók szétszórt
törzse vette kézhez. Ez a bonyodalom annyi zavart okozott, hogy két évbe is beletelhet, amíg
visszaszerzi a repülőgépet. Amaranta Ursula ily módon kizárhatta bármiféle váratlan
hazatérés lehetőségét. Aurelianónak a maga részéről semmi más kapcsolata nem volt a
világgal, mint a katalán tudós levelei és a Gabrieltől érkező hírek, melyeket Mercedes, a
szótlan patikuslány továbbított. Eleinte valódi volt a kapcsolat. Gabriel eladta a hazafelé szóló
jegyét, hogy Párizsban maradhasson, és régi újságokat meg üres üvegeket árusított, amiket
egy Dauphine utcai siralmas szállodából hordtak ki a szobalányok. Aureliano maga előtt látta
magas nyakú pulóverében, amit csak akkor vesz le, ha a montparnasse-i kávéházak teraszait
ellepik a tavaszi szerelmespárok; nappal alszik, és éjjel ír, hogy becsapja a gyomrát a
karfiolszagú szobában, Rocamadour majdani halálának színhelyén. De a róla érkező hírek
lassanként annyira bizonytalanná váltak, s a katalán tudós levelei olyan szórványosak és
mélabúsak lettek, hogy Aureliano már csak úgy gondolt rájuk, mint Amaranta Ursula a
férjére, és mindketten tovább lebegtek egy üres világegyetemben, ahol az egyetlen
mindennapos és örök valóság a szerelem volt.
Egyszerre csak, mintha villám csapott volna a boldog öntudatlanság világába, megjött az
értesítés, hogy Gaston hazatér. Aureliano és Amaranta Ursula felocsúdott, a lelkükbe
pillantottak, kezüket a szívükre téve, egymás szemébe néztek, és megértették, hogy
összeforrottságukban inkább választanák a halált, mint az elválást. Amaranta Ursula ekkor
levelet írt a férjének, csupa ellentmondó igazságból összetéve: biztosította szerelméről, és
hogy alig várja a viszontlátást, ugyanakkor pedig beismerte azt a fatális tényt, hogy nem tud
Aureliano nélkül élni. Gaston erre mindkettőjük várakozásával ellentétben egy nyugodt,
szinte atyai hangú választ küldött, két sűrű oldalon át óva őket a szenvedély szeszélyeitől, a
záróbekezdésben pedig kifejezésre juttatva azt az őszinte kívánságát, hogy legyenek olyan
boldogok, mint ő volt rövid hitvesi pályafutása alatt. Ez a magatartás olyan váratlan volt,
hogy Amaranta Ursulát elfogta az a megalázó érzés, mintha ő maga szállított volna ürügyet a
férjének, aki rég a sorsára akarta hagyni. Még nagyobb lett a mérge, amikor Gaston fél év
múlva újra írt - immár Leopoldville-ből, ahol végre átvette a repülőgépet -, de csak azért,
hogy küldjék utána a kerékpárt, mert mindabból, amit Macondóban hagyott, ehhez az egy
dologhoz kötik érzelmi szálak. Aureliano türelemmel viselte Amaranta Ursula elkeseredését,
igyekezett bebizonyítani, hogy a rosszban éppen olyan jó férje, mint a jóban, s a hétköznapi
gondok, amelyek a nyakukba szakadtak, amikor Gaston utolsó pénzét is felélték, az
összetartozásnak egy újfajta kötelékét teremtették meg közöttük, nem olyan kápráztatót és
mámorítót, mint a szenvedély, de arra mégis elegendőt, hogy éppúgy szeressék egymást, és
éppoly boldogok legyenek, mint a bujaság tébolyult idején. Pilar Ternera halálakor már útban