volt a gyerekük.
A terhesség álmatagságában Amaranta Ursula megpróbált halcsigolya-nyakláncok
gyártásával foglalkozni. De Mercedesen kívül, aki vásárolt egy tucatot, nem talált rájuk vevőt.
Aureliano most először eszmélt rá, hogy nyelvtudása, enciklopédikus műveltsége s az a ritka
adottsága, hogy távoli események és tájak részletei ismeretlenül is élnek az emlékezetében,
éppoly haszontalan dolog, mint feleségének drágaköves ládikója, amely ekkoriban annyit
érhetett, mint Macondo összes lakójának a vagyona együttvéve. Csoda, hogy mégis megéltek
valahogy. Bár Amaranta Ursula megőrizte a jókedvét és erotikus játéktehetségét, újabban az
lett a szokása, hogy ebéd után kiült a tornácra valamiféle álomtalan és tűnődő sziesztában.
Aureliano vele maradt. Néha alkonyatig is elüldögéltek csöndesen, szemtől szembe, a
tekintetük összekapaszkodott, s olyan szerelemmel szerették egymást a nyugalomban, mint
annak előtte a tombolásban. A jövő bizonytalansága a múlt felé fordította szívüket. Ismét
látták magukat az özönvíz elveszett paradicsomában, amint az udvar sarában tocsognak,
gyíkokat ölnek, és teliaggatják velük Ursulát, akit játékból élve is eltemetnek, s az emlékek
fényében megvilágosodott előttük, hogy mindig együtt voltak boldogok, amióta csak az
eszüket tudják. Még mélyebbre ásva a múltban, Amaranta Ursulának eszébe jutott az a
délután, amikor bement az ötvösműhelybe, és az anyja elmesélte, hogy a kis Aurelianónak se
apja, se anyja, mert a folyó hozta egy kosárban. Bár ez a történet valószínűtlennek tetszett,
nem volt kihez fordulniuk, hogy megtudják az igazat. Csak abban voltak biztosak, miután az
összes lehetőséget átgondolták, hogy Fernanda nem lehetett Aureliano anyja. Amaranta
Ursula arra gondolt, hogy talán Petra Cotes szülte, akiről mindig csak gyalázkodó históriákat
hallott, s e feltevéstől mindkettőjük lelkébe belefacsart az iszonyat.
A gyötrő érzés elől, hogy a testvérét vette feleségül, Aureliano átmenekült a plébániára:
talán a nyirkos, molyrágta iratok közt valami biztos nyomra bukkan a származását illetően. A
legrégibb keresztlevél, ami a kezébe akadt, Amaranta Buendíáé volt: ő serdülőkorában nyerte
el a keresztséget Nicanor Reyna atyától, abban az időben, amikor az atya csokoládés
bűvészkedéssel próbálta bizonyítani Isten létezését. Már-már beleélte magát az ábrándba,
hogy valószínűleg egyike a tizenhét Aurelianónak, akiknek születési adatait négy köteten át
végigtanulmányozta, de a keresztelési dátumok mind túlságosan régiek voltak az ő korához
képest. A plébános, az ízületi gyulladás gyötrelmei közt, függőágyából figyelte, amint
bizonytalanságtól reszketve tévelyeg a vér labirintusában, majd szánakozva megkérdezte,
hogy mi a neve.
- Aureliano Buendía - felelte.
- Akkor ne törd magad a kereséssel - kiáltotta a plébános határozott hangon. - Sok évvel
ezelőtt volt itt egy ilyen nevű utca, s akkoriban az volt a szokás, hogy a gyerekeket az
utcákról nevezték el.
Aureliano megrázkódott dühében. - Úgy - mondta -, szóval maga se hiszi el.
- Mit?
- Hogy Aureliano Buendía ezredes harminckét polgárháborút indított, és harminckétszer
vereséget szenvedett - válaszolta Aureliano. - Hogy a hadsereg bekerített és meggyilkolt
háromezer munkást, és hogy kétszáz vagonban vitték a hullákat a tengerhez.
A plébános sajnálkozva mérte végig. - Jaj, gyermekem - sóhajtotta. - Nekem az is elég volna, ha biztosan tudnám, hogy te meg
én csakugyan létezünk ebben a pillanatban.
Így aztán Aureliano és Amaranta Ursula elfogadta a kosár históriáját, nem mintha hitték
volna, de oltalmat találtak benne a rettegéseik elől. Ahogy növekedett a magzat, ők
mindinkább egy emberré váltak, egybeforrtak a magányos házban, amely csak egy utolsó
fuvallatra várt, hogy összeomoljon. Meghúzták magukat, s nem léptek túl Fernanda
hálószobáján, ahol belekóstoltak az üldögélő szerelem varázsába, vagy a tornác elején, ahol