Gabriel García Márquez - Száz év magány

rádöbbent, hogy nem bírja elviselni a szörnyű nyomást, mellyel a múlt roppant tömege a
lelkére nehezedik. A maga és a mások nosztalgiájának halálos lándzsáitól sebzetten bámulta
az elhalt rózsatövekre tapadó pókhálók konokságát, a dudva állhatatosságát, a sugárzó
februári reggel levegőjének derűjét. És ekkor meglátta a gyereket. Már csak egy püffedt és
kiszáradt tömlő volt, melyet a világ összes hangyái vonszoltak küszködve föld alatti odújuk
felé a kavicsos kerti ösvényen. Aureliano moccanni sem bírt. Nem a döbbenettől bénult meg,
hanem azért, mert e csodálatos pillanatban feltárultak előtte Melchiades végső kulcsai, és látta
a pergamenek mottóját, tökéletesen beleilleszkedve az emberi időbe és térbe: A nemzetség
első tagja fához van kötve és hangyák falják fel az utolsót.
Aurelianónak még soha életében nem volt olyan tiszta a feje, mint most, amikor elfelejtette
a halottait és a halottak fájdalmát, és nekiállt beszögezni az ajtókat meg az ablakokat
Fernanda deszkáival, hogy a világ semmilyen kísértése ne háborgassa, mert ekkor már tudta,
hogy az ő sorsa is meg van írva Melchiades pergamenjein. Épen és érintetlenül talált rájuk az
őskori növények, füstölgő tócsák és világító rovarok közt, melyek az emberek földi létének
minden nyomát eltüntették a szobából, és nagy felindulásában ki se ment velük a világosba,
hanem ott helyben, állva és olyan könnyedén, mintha spanyolul olvasna a déli verőfényben,
hangosan betűzgetni kezdte őket. A család története volt Melchiades előadásában, a legapróbb
részletekig, száz évre előre. Szanszkritül írta, az anyanyelvén, a páros sorokat Augustus
császár magánhasználatú titkosírásával, a páratlanokat pedig a spártai katonaság módszerével
rejtjelezve. Végül még egy fogást alkalmazott, amely éppen derengeni kezdett Aureliano
előtt, amikor elbódult Amaranta Ursula szerelmétől: Melchiades az eseményeket nem az
emberek megszokott időrendjében helyezte el, hanem úgy sűrítette össze egy évszázad
mindennapos epizódjait, hogy ugyanabban a pillanatban együtt legyen érvényes valamennyi.
Most Aureliano e leleménytől elbűvölve, hangosan, kihagyások nélkül olvasta az
enciklikákat, amelyeket maga Melchiades kántált el Arcadiónak, s amelyek valójában a
kivégzését jövendölték, és rátalált arra a jóslatra is, hogy meg fog születni a világszép leány,
aki testestül-lelkestül felszáll az égbe, és elolvasta a két meghalt ikertestvér származását, akik
lemondtak a pergamenek megfejtéséről, nemcsak tehetetlenségből és állhatatlanságból, hanem
azért, mert korai volt a próbálkozásuk. De Aurelianót itt már cserbenhagyta a türelem, alig
várta, hogy a saját eredetéhez érjen, és átugrott egy részt. Ekkor támadt fel a szél, lágyan és
langyosan, és múltbeli hangokat hozott, ősi gerániumok suttogását, a legszívósabb
nosztalgiáknál is régebbi csalódások sóhajait. Ő észre sem vette, mert éppen akkor jutott el az
önmagához vezető első nyomokig egy bujálkodó nagyapában, akit a léhaság a délibábos
sivatagba hajtott, hogy megkeresse a gyönyörű lányt, és aztán sohase tegye boldoggá.
Aureliano felismerte, majd továbbhaladt származásának titkos útjain, és rátalált arra a
pillanatra, amikor skorpiók és sárga pillangók közt megfogant az alkonyi fürdőben, ahol egy
kétkezi munkás csillapította kéjvágyát a szeretőjével, akit a lázadás hajtott a karjaiba. Úgy
elmerült az olvasásban, hogy nem is érezte a szél második rohamát, amelynek cikloni ereje
kitépte az ajtókat és az ablakokat, lesodorta a ház keleti szárnyának tetejét, és elszaggatta az
alapzat gyökereit. Csak ekkor tudta meg, hogy Amaranta Ursula nem a nővére volt, hanem a
nagynénje, és Francis Drake csak azért támadta meg Riohachát, hogy ők ketten a vér
legtekervényesebb labirintusain át egymásra találjanak, és világra hozzák azt a mitológiai
állatot, amely majd véget vet a nemzetségnek. Macondo már félelmetes por- és romtölcsér
volt a dühöngő bibliai orkán örvényében, amikor Aureliano megint átugrott tizenegy oldalt,
hogy ne vesztegesse az idejét nagyon is jól ismert eseményekre, és azt a pillanatot kezdte
megfejteni, amelyet épp átélt, egyszerre haladva a megfejtésben és az átélésben, prófétai
szemmel látva önmagát a pergamenek utolsó oldalának megfejtőjeként, mintha egy beszélő
tükörbe pillantana. Aztán ismét átugrott néhány sort, hogy a jóslatoknak elébe vágva
megtudja halála időpontját és körülményeit. De még mielőtt elért volna az utolsó verssorhoz,
már tudta, hogy soha többé nem lép ki ebből a szobából, mert úgy volt elrendelve, hogy a