nemigen törődtek ezzel, mert Amaranta Ursulából ömleni kezdett a vér, és nem volt erő,
amely elállíthatta volna. Pókhálótamponokkal és hamulabdacsokkal próbáltak segíteni rajta,
de mintha egy szökőár ellen védekeztek volna puszta kézzel. Az első órákban Amaranta
Ursula erősen igyekezett megőrizni a jókedvét. Fogta az ijedt Aureliano kezét, kérte, hogy ne
aggódjon, mert az olyanok, mint ő, nem szoktak akaratuk ellenére meghalni, és fuldokolva
nevetett a bába goromba módszerein. De ahogy Aurelianót lassan elhagyta a remény, úgy vált
ő is egyre láthatatlanabbá, mintha kitörülnék a fényből, s végül mély álomba merült. Hétfőre
virradóra elhívtak egy asszonyt, hogy kóremésztő imákat mormoljon az ágya mellett, melyek
embernél, állatnál egyaránt beváltak, de Amaranta Ursula szenvedélyes vérére nem hatott más
varázslat, csak a szerelem. Estefelé, huszonnégy órai kétségbeesés után észrevették, hogy
halott, mert a vérfolyam önmagától elapadt, Amaranta Ursulának kiélesedett a profilja, arcán
alabástromszínű hajnal mosta el a lázfoltokat, és újra mosolygott.
Aureliano csak most eszmélt rá, hogy mennyire szereti a barátait, mennyire hiányoznak
neki, és mit adna érte, ha vele volnának ebben a pillanatban. Berakta a gyereket a kosárba,
melyet még az anyja készített elő, egy terítővel letakarta a halott arcát, és vaktában nekivágott
a kihalt falunak, olyan ösvényt keresve, amely visszavezet a múltba. Bezörgetett a patika
ajtaján, ahol az utóbbi időben nem járt, és egy asztalosműhelyt talált a helyén. Az
öregasszony, aki lámpással a kezében ajtót nyitott, szánakozva hallgatta lázas szavait, és
egyre azt hajtogatta, hogy nem, itt sohasem volt patika, és ő sohasem ismert egy hattyúnyakú
és álmatag szemű lányt, akinek Mercedes a neve. Aztán a katalán tudós egykori könyvesboltja
előtt sírt Aureliano, homlokát az ajtóhoz szorítva, és tudta, hogy régi adósságot törleszt a
könnyeivel, hisz annak idején nem siratta el a halottat, mert nem akarta megtörni a szerelem
varázsát. Véresre verte öklét az Aranygyermek cementfalain, úgy szólongatta Pilar Ternerát,
fel se nézve a fénylő, narancssárga korongokra, amelyek az égen suhantak, és amelyeket már
annyi átmulatott éjszakán csodált meg gyermekes elragadtatással a bölömbikák udvaráról. A
roskadozó bordélynegyed egyetlen nyitott helyiségében egy tangóharmonika-együttes Rafael
Escalona dalait játszotta: a püspök unokaöccse volt, és ő örökölte Francisco, az Ember titkait.
A csapos, akinek fél karja elsorvadt, és mintha összeégett volna, mert egyszer az anyjára
emelte, meghívta Aurelianót egy üveg pálinkára, aztán Aureliano hívta meg őt egy másikra. A
csapos a szerencsétlenül járt karjáról beszélt, Aureliano pedig a szerencsétlenül járt szívéről,
amely elsorvadt, és mintha összeégett volna, mert a nővéréhez emelte. Végül együtt sírtak, és
Aureliano egy pillanatra úgy érezte, hogy megszűnt a fájdalom. De amikor ismét magára
maradt Macondo utolsó hajnalán, széttárta a karját a tér közepén, és egész lelkével elkiáltotta
magát, hogy mindenki meghallja:
- A kurva anyját minden jó barátnak!
Nigromanta szedte fel a tócsába gyűlt okádékból és könnyekből. A szobájába vitte,
megmosdatta, és belediktált egy csésze húslevest. Vigasztaló szándékában egy szénrúddal
áthúzta a számtalan ölelkezést, amiért Aureliano még az adósa volt, és felidézte a tulajdon
legmagányosabb bánatait, hogy vele tudjon sírni. Hajnaltájban, rövid, ólmos álom után
Aureliano visszanyerte fejfájásának tudatát. Kinyitotta a szemét, és eszébe jutott a gyerek.
Nem találta a kosarában. Az első pillanatban szikrázó öröm járta át, mert azt hitte,
Amaranta Ursula felébredt halottaiból, hogy ellássa a gyereket. De a holttest ott feküdt a terítő
alatt, akár egy kőhalom. Mivel eszébe jutott, hogy amikor hazaért, nyitva találta a szoba
ajtaját, Aureliano átment a majoránna reggeli sóhajaival telített tornácon, be az ebédlőbe, ahol
még látszottak a szülés nyomai: a mosófazék, a véres lepedők, a hamuval telt cserepek és az
asztalon, egy kibomlott pólyán az újszülött összetekeredett köldökzsinórja az olló és a
selyemszál mellett. Fellélegzett, hogy talán a bába jött vissza éjszaka a gyerekért, és
megpróbálta összeszedni a gondolatait. Belezuhant a hintaszékbe, ugyanabba, amelyben
Rebeca hajdan kézimunkaórákat adott, amelyben Amaranta dámázott Gerineldo Márquez
ezredessel és amelyben Amaranta Ursula a babakelengyét varrta, s e józan felvillanásban