mesterségével, amelynek termékei, a cukorkakasok és halacskák naponta kétszer hagyták el a
házat balszapálcára fűzve, Aureliano számtalan órát töltött az elhagyott laboratóriumban, és
pusztán a saját próbálkozásaiból okulva, kitanulta az ötvösművészetet. Úgy megnyúlt, hogy
nemsokára kinőtte a bátyjától örökölt ruháját, és az apjáét kezdte viselni, habár Visitaciónnak
előbb szűkebbre kellett vennie az ingeket és a nadrágokat, mert Aureliano nem abba a testes
fajtába tartozott, mint a többiek. A kamaszkor elvette hangja lágyságát, s hallgataggá és
végleg magányossá tette, de cserébe visszaadta szeme átható tekintetét, amellyel született.
Annyira belefeledkezett ötvösművészeti kísérleteibe, hogy még enni sem igen jött ki a
laboratóriumból. José Arcadio Buendía, akit aggasztott ez a zárkózottság, rábízta a fiúra a ház
kulcsait, és egy kis pénzt is adott neki, abban a feltevésben, hogy talán nőre van szüksége.
Aureliano azonban sósavra költötte a pénzt, hogy királyvizet készíthessen, a kulcsokat pedig
aranyfürdővel kezelte, mert attól megszépültek. Legalább olyan furcsán viselkedett, mint
Arcadio és Amaranta, akik már kezdték elhullatni tejfogaikat, de még mindig egész nap az
indiánok köpenyébe csimpaszkodtak, makacsul kitartva abban az elhatározásukban, hogy
bojkottálják a spanyolt, és csak guajiro nyelven beszélnek. - Nem panaszkodhatsz - mondta
Ursula a férjének. - Nálunk is apáról fiúra száll a bolondéria. - S miközben átkozta balsorsát,
mert meg volt győződve róla, hogy a gyerekek különcségei éppoly ijesztőek, mint az a
bizonyos disznófarok, Aureliano merően ránézett, és kétségek közé taszította.
- Nemsokára megjön valaki - mondta a fiú.
Mint mindig, ha Aureliano jóslatokat mondott, Ursula most is megpróbálta lehűteni
paraszti logikájával. Mi sem természetesebb, mint hogy jön valaki. Naponta több tucat idegen
is megfordul Macondóban, de azért nem izgul senki, és nem lát titokzatos előjeleket.
Aureliano azonban fittyet hányt minden logikának, és megismételte jóslatát. - Nem tudom, ki lesz az - mondta makacsul - , de annyi biztos, hogy máris úton van.
Vasárnap csakugyan megjött Rebeca. Nem lehetett több tizenegy évesnél. Fáradságos út
állt mögötte. Manauréból hozta idáig néhány bőrkereskedő, akik elvállalták, hogy leteszik
José Arcadio Buendía házában, egy levéllel együtt, de azt már nem tudták pontosan
megmondani, hogy ki kérte őket erre a szívességre. Poggyászként csupán a ruhásládikóját
hozta magával, azonkívül egy kis hintaszéket, amelyet kézzel festett virágok díszítettek, és
egy vászontarisznyát, amelyben - klok-klok-klok - állandóan zörögtek szüleinek a csontjai. A
José Arcadio Buendíának címzett levelet igen szívélyes hangon fogalmazta meg valaki, aki
annyi sok idő múltán és ilyen messziről is változatlan szeretettel gondolt rájuk, és úgy érezte,
hogy az emberiesség legelemibb parancsának engedelmeskedik, amikor merő jószívűségből
elküldi hozzájuk ezt a szegény, gyámoltalan árvát, aki Ursulának másodfokú unokahúga,
következésképpen José Arcadio Buendíának is rokona, habár valamivel távolabbról, lévén,
hogy a szülei nem mások, mint feledhetetlen barátjuk, a megboldogult Nicanor Ulloa és
tiszteletre méltó hitvese, Rebeca Montiel, akiket Isten nyugosztaljon mennyei birodalmában, s
akiknek földi maradványait e sorok írója mellékelten megküldi, hogy keresztény temetésben
részesüljenek. Az említett nevek tökéletesen olvashatóak voltak, akárcsak a levél aláírása, de
sem José Arcadio Buendía, sem Ursula nem emlékezett rá, hogy ilyen nevű rokonaik lettek
volna, és senkit sem ismertek, akit úgy hívtak volna, mint a feladót, legkevésbé a távoli
Manaure helységben. A kislányból semmiféle bővebb felvilágosítást nem lehetett kihúzni.
Mihelyt megérkezett, leült a hintaszékbe, az ujját szopta, és nagy, riadt szemekkel bámult
mindannyiukra, mint aki nem érti, hogy mit kérdeznek tőle. Feketére festett, de már jócskán
megkopott ruhát viselt, a lábán repedezett lakkcipőt. Haját fekete masnik tartották a füle
mögött. Valami skapuláré is volt rajta, az izzadságtól elmosódott képekkel, jobb csuklóján
pedig egy vadállat szemfoga réz foglalatban, szemmel verés ellen. A betegség és az éhség,
amelytől zöld lett a bőre, a hasa pedig puffadt és feszes, mint a dob, öregebbnek látszott nála,
de amikor étellel kínálták, hozzá se nyúlt az ölébe tett tányérhoz. Már-már azt hitték, hogy
süketnéma, de amikor az indiánok a maguk nyelvén kérdezték tőle, hogy nem kér-e egy kis