délután kétórai bágyasztó melegben, Remedios a rózsák csendes leheletében, Remedios az
éjjeli lepkék titkos órájában, Remedios a hajnali kenyérillatban, Remedios mindenütt és
mindörökre. Rebeca viszont délutánonként négy órakor várt a szerelemre, az ablak mellett
kézimunkázva. Bár tudta, hogy a postaöszvér csak kéthetenként érkezik, mégis minden
délután várta, mert bízott benne, hogy valamelyik nap tévedésből is odavetődhet. De épp
fordítva történt: az öszvér egyszer a szokott napon sem jött meg. Rebeca, a kétségbeeséstől
őrjöngve, éjfélkor felkelt az ágyából, kiment a kertbe, és önpusztító mohósággal marokszám
tömte magába a földet, s miközben puha gilisztákat rágcsált, és csigaházakkal karcolta fel a
fogait, zokogott fájdalmában. Hajnalig hányt, aztán lázas kábulat lett úrrá rajta, elvesztette az
eszméletét, és szíve szégyenkezés nélkül tárulkozott fel az önkívületben. A megbotránkozott
Ursula felfeszítette a ládát, s az alján megtalálta a rózsaszínű szalaggal átkötött tizenhat illatos
levelet, azonkívül régi könyvekbe préselt falevelek és virágszirmok maradványait meg
felboncolt pillangókat, amelyek szétporladtak, mihelyt megérintette őket.
Rebeca szörnyű kétségbeesését egyedül Aureliano tudta megérteni. Azon az estén, amikor
Ursula mindent megpróbált, hogy kiszabadítsa Rebecát a delírium mangrove-erdejéből,
Magnífico Visballal és Gerineldo Márquezzel Catarino kocsmájába ment: időközben egy sor
fabódét ragasztottak hozzá, s ezekben hervadtvirág-szagú, magányos nők laktak. Egy zenekar
éppen Francisco, az Ember dalait adta elő tangóharmonikákon és dobokon: a dalok szerzője
már több éve eltűnt Macondóból. A három jó barát cukornádpálinkát rendelt. Magnífico és
Gerineldo, akik egyidősek voltak ugyan Aurelianóval, de az élet dolgaiban nála jóval
jártasabbak, módszeresen ittak egy-egy lánnyal az ölükben. Az egyik eléggé fonnyadt,
aranyfogú lány úgy simogatta meg Aurelianót, hogy az beleremegett. Ellökte magától.
Felfedezte, hogy minél többet iszik, annál inkább maga előtt látja Remediost, de nem szenved
úgy az emlékétől. Nem tudta, mikor kezdődött el a lebegés. Úgy érezte, hogy barátai és a
lányok súlytalanul és testetlenül, ragyogó fénykoszorúban úsznak körülötte, hallotta a
szavaikat, de nem vette észre, hogy mozog a szájuk, és látta, hogy mindenféle titokzatos
jeleket adnak, amelyeket sehogy sem tudott a viselkedésükkel összeegyeztetni. Azután egy
kéz nehezedett a vállára, és Catarino hangját hallotta: - Mindjárt tizenegy óra. - Aureliano
hátrafordult, meglátta a hatalmas, eltorzult arcot, filcrózsával a fülén, s azután már semmire
sem emlékezett, mint a felejtőkór idején: egy idegen hajnalon és egy teljesen ismeretlen
szobában tért magához, Pilar Ternera állt előtte kombinéban, mezítláb, kócosan, s mintha nem
akarna hinni a szemének, egy lámpával az arcába világított.
- Aureliano!
Ő szilárdan megvetette a lábát, és maga elé nézett. Fogalma sem volt róla, miképpen került
oda, de ismerte a szándékot, amely odavezette, mert gyermekkora óta ott rejtőzött a szívének
egy sérthetetlen rekeszében. - Azért jöttem, hogy lefeküdjünk - mondta.
Csupa sár és hányás volt a ruhája. Pilar Ternera, aki már egyedül lakott a két kisebbik
fiával, semmit sem kérdezett, csak odavezette az ágyhoz. Vizes ruhával letörölte az arcát,
lehúzta róla a ruhát, maga is meztelenre vetkőzött, és leeresztette a szúnyoghálót, nehogy
meglássák a fiai, ha netán felébrednének. Már belefáradt a várakozásba: az első férfi nem jött
utána, mások elmentek tőle, számtalanul sokan pedig el sem találtak a házába, mert a kártya
nem adott elég világos útmutatást. A várakozásban ráncos lett a bőre, megfonnyadt a melle, s
szívében elhamvadt a zsarátnok. A sötétben odabújt Aurelianóhoz, megsimogatta a hasát, és
anyai gyöngédséggel csókolta a nyakát. - Szegény kicsi fiacskám - suttogta. Aureliano
megborzongott. De higgadtan és céltudatosan, a legkisebb zökkenő nélkül túljutott a fájdalom
meredélyein, és újból rátalált Remediosra, aki parttalan mocsárrá változott, s olyan szag áradt
belőle, mint az erdei állatokból és a frissen vasalt ruhából. Amikor a mélyből felbukkant,
Aureliano sírva fakadt. Előbb csak fel-felzokogott akaratlanul, szaggatottan, azután teljes
erővel kitőrt belőle a sírás, és úgy érezte, valami fájdalmas daganat fakad fel benne. Az