Gabriel García Márquez - Száz év magány

Aureliano Buendía és Remedios Moscote egy márciusi vasárnapon kelt egybe az oltár
előtt, amelyet Nicanor Reyna atya állíttatott fel a nagyszobában. Ekkor hágott a tetőfokára az
izgalom, amely négy hete uralkodott a Moscote-házban, azóta, hogy a kis Remedios
gyermekfejjel nagylánnyá lett. Bár az anyja kioktatta a kamaszkorral járó változásokról,
Remedios mégis rémült segélykiáltások közepette rontott be egy februári délután a szobába,
ahol nővérei Aurelianóval társalogtak, és megmutatta nekik a bugyiját, amely valami
csokoládészínű péptől ragadt. Egy hónapra rá kitűzték az esküvőt. Alig maradt idejük, hogy
megtanítsák egyedül mosdani és öltözködni, és elmagyarázzák neki az alapvető
házikisasszonyi tudnivalókat. Forró téglára kellett ülnie, hogy leszokjon a bepisilésről.
Remedios annyira elámult és megdöbbent újonnan szerzett értesülésein, hogy mindenkivel a
nászéjszaka részleteiről akart beszélni, s csak nagy nehezen sikerült megértetni vele, hogy a
házasélet titkai sérthetetlenek. Kimerítő munka volt, de a kislány az esküvő napján már éppen
olyan képzett volt az élet dolgaiban, mint bármelyik nővére. Don Apolinar Moscote
karonfogva ment vele végig a felvirágozott utcán, rezesbandák harsogása és petárdák
pukkanása közepette, s ő integetve, mosolyogva fogadta az ablakokba gyűlt nép
jókívánságait. Aureliano sötét szövetruhában és ugyanabban a pitykés lakkcipőben, amelyben
néhány évvel később a kivégzőosztag előtt állt, úgy érezte, mintha gombóc akadt volna a
torkán, amint falfehér arcal fogadta a menyasszonyt a ház kapujában, majd az oltár elé
vezette.
Remedios olyan természetesen és fegyelmezetten viselkedett, hogy akkor sem jött zavarba,
amikor Aureliano elejtette a jegygyűrűt, ahogy az ujjára akarta húzni. A vendégsereg zavartan
felmorajlott, de a menyasszony meg sem mozdult: ujjatlan csipkekesztyűs kezét maga elé
tartva, kinyújtott gyűrűsujjal várt, amíg vőlegénye, akinek a cipőjével sikerült végre
megállítania az ajtó felé guruló gyűrűt, fülig pirulva visszatért az oltár elé. Remedios anyja és
nővérei, akik azon izgultak, hogy a kislány a szertartás közben valami illetlenséget talál
elkövetni, végül is maguk viselkedtek illetlenül: felkapták és összecsókolták. Ezen a napon
mutatkozott meg először az a felelősségtudat, természetes kedvesség és önuralom, amely az
élet nehéz perceiben később sem hagyta el soha Remediost. Neki jutott eszébe az is, hogy a
menyegzői torta legjavából levágjon egy szeletet, tányérra tegye, s egy villával együtt kivigye
José Arcadio Buendíának. A naptól és esőtől kicserzett, hatalmas aggastyán, aki a gesztenyefa
törzséhez kötve, egy fapadkán kuporgott a pálmatető alatt, hálája jeléül tétován
elmosolyodott, és kézzel magába tömte a tortát, miközben egy érthetetlen zsoltárt dünnyögött.
A hétfő hajnalig tartó dínomdánom egyetlen szomorú részvevője Rebeca Buendía volt. Az ő
menyegzője füstbe ment. Ursula beleegyezésével azt is ugyanekkor tartották volna, de Pietro
Crespi pénteken kapott egy levelet, amelyben az állt, hogy haldoklik az anyja. Az esküvőt
elhalasztották. Pietro Crespi egy órával a levél kézhezvétele után a tartományi székhelyre
utazott, és így elkerülte az anyját, aki szombat este pontosan megérkezett, és Aureliano
lakodalmán énekelte el a bús áriát, amit a fia lakodalmára tanult be. Pietro Crespi vasárnap
éjfélkor érkezett vissza, de addigra már porba esett a pecsenyéje, hiába hajszolt agyon öt
lovat, hogy időben elérjen az esküvőre. Sohasem jöttek rá, hogy ki írta a levelet. Amaranta,
akit Ursula kinvallatóra fogott, sírt a méltatlankodástól, és ártatlanságát esküvel bizonygatta
az oltár előtt, amelyet még nem bontottak szét az ácsok.
Nicanor Reyna atyát, akit don Apolinar Moscote hozott a lápvidékről, hogy összeadja a
jegyeseket, hálátlan hivatása kemény öregemberré edzette. A fonnyadt bőr szinte rátapadt
csontjaira, de gömbölyded, kiugró pocakja volt, s arca mint egy öreg angyalé, bár inkább az
együgyűségtől, mint a jóságtól. Úgy gondolta, a menyegző után azonnal visszatér a
plébániájára, de elszörnyedt, amikor látta, hogy Macondo népe milyen elvadultan él és virul a
fertőben, ahol a természet törvényei uralkodnak, a gyermekek nem részesülnek a