parancsolt rá: - Szedd össze a fiúkat - mondta. - Indulunk a háborúba. - Gerineldo Márquez
nem akart hinni a fülének.
- Milyen fegyverekkel? - kérdezte.
- Az övéikkel - felelte Aureliano.
Kedden éjfélkor megtörtént a vakmerő hadművelet: huszonegy ifjú - mind harminc éven
alul - Aureliano Buendía vezetésével asztali késekkel és kihegyezett vasrudakkal rajtaütött a
helyőrségen, lefegyverezte a katonákat, s az iskola udvarán főbe lőtte a kapitányt és azt a négy
katonát, aki az asszonyt agyonverte.
Még azon az éjjelen a kivégzőosztag fegyvereinek ropogása közben Arcadiót közkívánatra
megválasztották a helység polgári és katonai parancsnokává. Azok a felkelők, akik
házasemberek voltak, éppen csak el tudtak búcsúzni a feleségüktől, aztán a sorsukra hagyták
őket. A terror alól felszabadult lakosság éljenzésétől kísérve, hajnalban keltek útra, hogy
csatlakozzanak Victorio Medina, a forradalmár tábornok hadához, amely a legújabb
híresztelések szerint Manaure felé tartott. Aureliano indulás előtt kihúzta don Apolinar
Moscotét egy szekrény mélyéből. - Nyugodjék meg - mondta. - Az új kormány kezeskedik
afelől, hogy se magának, se a családjának nem esik bántódása: erre szavamat adom. - Don
Apolinar Moscote csak nehezen fogta fel, hogy az előtte álló összeesküvő, hosszú szárú
csizmájában, puskával a vállán ugyanaz az Aureliano, akivel előző este kilencig dominózott. - Aurelito, ez őrültség! - kiáltotta.
- Dehogy őrültség - mondta Aureliano. - Háború. És többé ne szólítson Aurelitónak, mert
én Aureliano Buendía ezredes vagyok.