Éjfélre, amikor Aureliano Joséból az utolsó csepp vér is elfolyt, Carmelita Montielnek
pedig a kártya csak fehérséget mutatott a jövőben, több mint négyszáz ember vonult a színház
elé, és rásütötte pisztolyát Aquiles Ricardo kapitány elhagyott tetemére. Egy egész őrjáratra
volt szükség, hogy taligára rakják az ólomtól roskadozó testet, amely szétmállott, mint az
áztatott kenyér.
A reguláris hadsereg garázdálkodásán felháborodva, José Raquel Moncada tábornok latba
vetette politikai befolyását, újból egyenruhába bújt, és átvette a polgári és katonai
parancsnokságot Macondóban. De maga sem remélte, hogy békéltető magatartásával
megakadályozhatja az elkerülhetetlent. Szeptemberben csupa ellentmondó hír érkezett.
Jóllehet a kormány úgy nyilatkozott, hogy az egész országban ura a helyzetnek, a liberálisok
titkos hírei szerint az ország belsejében fegyveres felkelések törtek ki. A kormány nem
ismerte be a hadiállapotot, amíg csak közzé nem tették egy kiáltványban, hogy a
haditörvényszék Aureliano Buendía ezredest távollétében halálra ítélte. A parancs úgy szólt,
hogy ha valamelyik helyőrség elfogja, azonnal végre kell hajtania az ítéletet. - Vagyis
visszajött - lelkendezett Ursula Moncada tábornoknak. A tábornok azonban semmit sem
hallott felőle.
Aureliano Buendía ezredes csakugyan már több mint egy hónapja az országban
tartózkodott. Mindenféle zavaros híresztelés előzte meg, ugyanabban az időben a
legellentétesebb helyeken hitték, és maga Moncada tábornok is csak akkor hitte el a
visszatérését, amikor hivatalosan bejelentették, hogy Aureliano Buendía ezredes elfoglalt két
partvidéki tartományt. - Gratulálok, komámasszony - mondta Ursulának, kezében a távirattal.
- Hamarosan viszontlátja. - Ursula csak ekkor kezdett aggódni. - És komámuram mit fog
csinálni? - kérdezte. A kérdést Moncada tábornok is sokszor feltette már magának.- Ugyanazt, amit ő, komámasszony - felelte. - Teljesítem a kötelességem.
Október elsejének hajnalán Aureliano Buendía ezredes ezer jól felfegyverzett emberrel
megrohamozta Macondót, s a helyőrség azt a parancsot kapta, hogy tartson ki a végsőkig.
Délben, amikor Moncada tábornok Ursulánál ebédelt, a felkelők egyik ágyúlövése, amelybe
egész Macondo beleremegett, romba döntötte a városi kincstár homlokzatát. - Éppen olyan
jók a fegyvereik, mint a mieink - sóhajtott fel Moncada tábornok -, s ráadásul nagyobb a harci
kedvük. - Délután két órakor, miközben a támadók és védők ágyúzásától rengett a föld,
Moncada tábornok azzal a biztos tudattal búcsúzott el Ursulától, hogy vesztett csatába indul. - Adja Isten, hogy ma éjjel ne fogadhassa itthon Aurelianót - mondta. - De ha mégis úgy
lenne, akkor ölelje meg a nevemben, mert nem hiszem, hogy valaha is viszontlátom.
Aznap éjjel menekülés közben elfogták: előzőleg hosszú levelet írt Aureliano Buendía
ezredesnek, emlékeztetve közös tervükre, amellyel emberségessé akarták tenni a háborút, és
végleges győzelmet kívánva neki a mindkét pártbeli katonák korrupciója s a politikusok
karrierizmusa fölött. Aureliano Buendía ezredes másnap együtt ebédelt vele Ursulánál, ahol
házi őrizetben tartották, amíg a forradalmi hadbíróság nem dönt a sorsáról. Szép családiasan
üldögéltek együtt. De mialatt a két ellenfél, a háborúról megfeledkezve, a múlt emlékeit
idézgette, Ursulának az a nyomasztó érzése támadt, mintha a fia valami betolakodó idegen
volna. Már akkor is így érezte, amikor belépett a házba: lármás testőrök csörtettek utána, és
fenekestül felforgattak minden szobát, hogy nem fenyeget-e veszély valahol. Aureliano
Buendía ezredes nemcsak tűrte ezt, hanem kérlelhetetlen szigorral parancsokat osztogatott, és
senkinek sem engedte meg, hogy három méternél közelebb kerüljön hozzá, még Ursulának
sem, amíg a kísérete őrszemeket nem állított a ház köré. Rangjelzés nélküli, egyszerű vászon
egyenruhát és hosszú szárú, sarkantyús csizmát viselt, amelyet rászáradt vér- és sárfoltok
borítottak. Bőrövéről nyitott táskában automata pisztoly lógott, s keze, melyet folytonosan a
pisztoly agyán tartott, ugyanazt az éber és elszánt feszültséget mutatta, mint a tekintete. Fején
kétoldalt erősen megritkult a haj, s olyan volt, mintha lassú tűz piritotta volna barnára. Arcát
kicserzette a Karib-tenger sója, és acélosan kemény lett. A közelgő öregségtől még védte
- Ugyanazt, amit ő, komámasszony - felelte. - Teljesítem a kötelességem.