következik, hogy a domináns égitest (mint a Nap) körül keringő
objektumok (bolygók) minél közelebb keringenek a gravitációs
központ körül, annál gyorsabbak, így kompenzálva a vonzást, és
elkerülve a becsapódást a központi égitestbe, míg a távolabbiak
lassabban keringenek, mivel a gravitáció rájuk gyengébben hat. Így
míg a naprendszer első bolygója, a Merkúr csupán 88 nap alatt kerüli
meg a Napot, addig a legkülső bolygó, a Neptunusz egy éve 165 földi
év. Tehát Rubin arra is számított, hogy az Androméda központi
tartományában a csillagok gyorsabban keringenek, mint a galaxis
peremén. Az eredmény azonban meglepő volt: minden csillag azonos
sebességgel kering a központ körül. Azonban ebben az esetben a
csillagoknak már rég szerte kellett volna repülniük a világűrbe, mert
ennyi anyag gravitációs ereje ekkora sebességgel képtelen lenne
összetartani a csillagokat. Ez kb. olyan, mintha gyerekeket ültetnénk
a körhintába, megpörgetnénk, az üléseket tartó kötél pedig eltűnne,
és gyerekek mégsem repülnének szét a szélrózsa minden irányába.
Valami különleges erő visszatartaná őket.
Egyetlen lehetséges magyarázat maradt: kell lennie valaminek, egy
olyan anyagnak, amire hat a gravitáció, de a fénnyel nem lép
kölcsönhatásba – azaz nem látszik. De a nevét nem a színe miatt
kapta, hisz láthatatlan, azért sötét, mert lövésünk sincs, mi lehet az,
a tudomány számára „sötét” terület, ami feltérképezésre vár.