minden esetben maradványaiból fekete lyuk. Napunk épp a két
kategória határán van, melyeknek más és más végjátékot jelölt ki az
Univerzum. A mi csillagunknál kisebbek élete sokkal hosszabb, mint
Napunké, akár a Világegyetem mai koránál, tizenhárom milliárd évnél
is jóval tovább élnek, ezért még nem ismerjük, pontosan mi történik
velük, ha elfogy a hidrogén készletük. Egy napnál tízszer kisebb
csillag, egy vörös törpe például hat trillió évig is égetheti
üzemanyagát!
Napunk (és az annál három és félszer nagyobb csillagok) miután élete
nagy részét a hidrogén elégetésével töltötte, úgy ötmilliárd év múlva
már annyira kifogy az üzemanyagból, hogy nem termel elég energiát
a gravitációs erő legyőzéséhez. Ekkor összehúzódásba kezd, és emiatt
felmelegszik, mivel a részecskék mozgási energiája megnő. Amikor a
központi rész, amely most már héliummal van „feltöltve” elér egy a
kritikus hőmérsékletet (ez körülbelül százmillió fok), elkezdődik a
hélium atomok fúziója szén atomokká. Ettől a csillag megint életre
kap, mivel magjában a hélium, valamint a mag körül a még meglévő
hidrogén is fuzionál. A nagy hőenergia hatására a csillag kitágul,
eredeti méretének százszorosára. Napunk vörösen izzó óriásként
bekebelezi a Merkúrt, a Vénuszt, és bolygónk pályájáig is elérhet. Ha
nem is nyeli el a Földet, akkor is elpusztítja azt a hatalmas forróság,
ami a felfújódott csillagból rázúdul majd. A hélium égetése instabil
folyamat, a csillag pulzáló mozgással összehúzódik és kitágul.
Pulzálása folytán hatalmas anyag rétegeket dob le magáról, mint a
felesleges ruhát, és a központi mag fehér törpe ként sugározza
maradék energiáját a világűrbe. Ez a törpe akkora lesz, mint Földünk,
tömege azonban a Nak tömegének hatvan százaléka.