A Barbier-féle bizonyítás arra emlékeztet engem, amit Pierre
Deligne, az algebrai geometria művelője mondott egyszer
tanáráról, Alexander Grothendieckről: „Látszólag nem történik
semmi, s a végén mégis ott lesz egy egyáltalán nem magától
értetődő tétel.”{^15 }
A kívülállóknak gyakran az a benyomásuk, hogy a
matematika voltaképp nem egyéb, mint ásás egyre mélyebbre az
ismeretlenben egyre nagyobb teljesítményű eszközökkel
olyasformán, ahogyan az alagútfúrók fúrják át magukat a
kőzeteken egyre erősebb robbanószerekkel. És ez tényleg az
egyik lehetséges módszer. De Grothendieck, aki az 1960–70-es
években sokban a maga képére alakította a tiszta matematikát,
más véleményen volt: „A megismerendő, még ismeretlen dolog
olyan nekem, mint a behatolásnak ellenálló talaj vagy agyagos
mészkő... a tenger észrevétlenül, csendben nyomul előre, mintha
semmi sem történne, semmi sem mozdul, a víz olyan távoli, hogy
alig hallani... míg végül körül nem fogja az ellenálló közeget.”{^16 }
Az ismeretlen: szikla a tengerben, amely elállja az
előrehaladást. Megpróbálhatunk dinamitot tömni a réseibe,
felrobbantani, és ezt addig ismételni, míg végre szét nem mállik;
ezt tette Buffon is a maga bonyolult integrálszámításával. De
választhatsz szemlélődőbb felfogást is, hogy azzal fokról fokra,
gyengéden, szelíden egyre többet megérts, s egy idő elteltével a
nyugodt víz majd fölébe emelkedik annak, ami akadálynak
látszott, és az végre eltűnik.
A matematika mai állapotában törékeny összjáték a szerzetesi
szemlélődés és a dinamittal való robbantgatás között.