Mellesleg: matematikusokról és az őrültségről
Barbier 1860-ban jelentette meg bizonyítását a Buffon-féle
tételre, huszonegy évesen, a párizsi École Normale Supérieure
ígéretes tehetségű hallgatójaként. 1865-ben idegi bántalmaktól
gyötörve eltávozott a városból, és nem hagyta meg, hogy hová.
Egyetlen matematikus sem látta ezután, míg egyik öreg tanára,
Joseph Bertrand 1880-ban rá nem bukkant egy tébolydában.
Barbier hátat fordított a hivatalos matematikának, mint később
Grothendieck az 1980-as években; Grothendieck most salingeri
elzárkózottságban él valahol a Pireneusokban. Valójában senki
sem tudja, hogy miféle matematikával foglalkozik, már ha
foglalkozik vele egyáltalán. Némelyek szerint juhtenyésztésre
adta a fejét.[^96 ]
Ezek a történetek mintha rímelnének a matematikáról szóló
egyik közkeletű hitregére: hogy a matematika az őrületbe visz,
vagy maga is az őrültség egyik fajtája. David Foster Wallace, a
modern regényírók legmatematikusabbja (egyszer egy időre
abba is hagyta a regényírást, hogy végre megírhasson egy egész
könyvet a transzfinit halmazelméletről!) „matematikai
melodrámának” nevezte ezt a mítoszt, s így jellemezte a főhőst:
„Prométheuszi-ikaroszi alak, akinek magasra szárnyaló szelleme
egyszersmind hübrisz, tragikai vétség.” Az Egy csodálatos elme (A
Beautiful Mind), a Bizonyítás (Proof) és a Pi (π) című film is
mintegy a megszállottság és a valóságtól való elrugaszkodottság
rövidítéseként használja a matematika szót. És Scott Turow
nagyon kapós detektívtörténete, az Ártatlanságra ítélve