Annyit legalábbis tudunk, hogy nincs mindenkire érvényes
görbe; más-más emberek más-más helyzetben más hasznosságot
tulajdonítanak a pénznek. Ez fontos tény. Meggondolásra késztet
- vagy kellene hogy késztessen – bennünket, ha általánosításokba
bocsátkozunk a gazdasági viselkedésről. Greg Mankiw harvardi
közgazdász – vele legutóbb az 1. fejezetben találkoztunk –,
finoman dicsérve a reagani gazdaságpolitikát, 2008-ban írt egy
azóta sokak által olvasott blogbejegyzést arról, hogy a Barack
Obama elnökjelölt által felvetett nagyobb jövedelmi adók őt a
munka feladására késztetnék.{^6 } Végül is Mankiw akkorra már
egyensúlyba került: az egyórai munkájáért kapott dollárok
hasznossága pontosan kiegyenlítette az abból a kényszerűségből
fakadt negatív hasznosságot, hogy azt az órát nem tölthette a
gyerekeivel. Csökkentsd a Mankiw által egy óra alatt megkeresett
dollárok számát, és a munka már nem éri meg. Mankiw leszorítja
a munkát arra a bevételi szintre, amelyen a gyerekekkel eltöltött
óra hasznossága ugyanannyit ér neki, mint az egyórai munkáért
kapható, Obama által lecsökkentett fizetés. Mankiw egyetért
Reagan gazdaságfelfogásával: a cowboyfilmek egykori sztárjának
az lebegett a szeme előtt, hogy ha nő az adókulcs, akkor kevesebb
cowboyfilmet lehet forgatni.
De nem mindenki Greg Mankiw. Abban különösen nem, hogy
nem mindenkinek olyan a hasznossággörbéje, mint az övé. Az
író, humorista Fran Lebowitz (Frances Ann Lebowitz) meséli,
hogy ifjúkorában taxisofőr volt Manhattanben.{^7 } A hónap elején
elkezdett taxizni – mondta –, és kiállt mindennap, ameddig össze
nem jött a pénz a szállásbérletre meg az élelemre. Akkor