információelméletet elindító tanulmányban már megfogalmazta
a „mit miért cserébe” alkut – és azzal a mérnököknek mindmáig
meg kell szenvedniük –: minél zajtűrőbbé teszed a jelet, annál
hosszabb idő alatt fognak célba jutni az üzeneteid. A zaj jelenléte
korlátot szab annak, hogy a csatornád valamekkora idő alatt
milyen hosszú üzenetet juttathat megbízhatóan célba; ezt
nevezte Shannon a csatorna kapacitásának. Egy cső is csak
bizonyos mennyiségű vizet ereszthet át; a csatorna sem
bocsáthat át akármennyi információt.
De a hibajavítás nem teszi kötelezővé, hogy harmadára
korlátozd a csatornád átbocsátóképességét, még ha az „ismételd
háromszor” protokoll ezt írja is elő. Ügyesebb is lehetsz – és ezt
Shannon nagyon jól tudta, hiszen kollégája, Richard Hamming a
Bell Kutatóintézetben már kitalálta, hogyan lehetne jobban
csinálni.
Hamming, a Manhattan-terv ifjú veteránja{^7 } kis prioritással
férhetett csak hozzá a Bell mechanikus jelfogókból felépített
tíztonnás, Model V nevű számítógépéhez; csak hétvégeken volt
módja programot futtatni. Az volt a baj, hogy bármilyen
mechanikai hiba megállíthatta a számításait, és olyankor hétfő
reggelig senki sem akadt, aki újraindította volna a számítógépet.
Az ilyesmi bosszantó. S a bosszankodás, mint tudjuk, a műszaki
előrelépés egyik legfontosabb ösztönzője. Nem lenne-e
szerencsésebb, gondolta Hamming, ha a gép maga javíthatná ki a
tulajdon hibáit, és maradhatna bekapcsolva? És ki is gondolt egy
tervet. A Model V bemenete 0-k és 1-esek sorozatának fogható fel,
akárcsak a mesterséges holdnak küldött üzenetek – a