kategóriákat, hogy ne lehessen két bűnözőnek – vagy éppenséggel
két mindennapi franciának sem – ugyanaz a Bertillon-kódja.
Ügyes fogás valami bonyolult dolgot, például az emberek alakját
szimbólumok sorozatával leírni. S miért is kellene ennek az emberi
ábrázatra korlátozódnia? Egy hasonló rendszert, a Parsons-
kódot[^155 ] használják a zenei dallamok osztályozására. Az a
következőképpen működik. Vegyünk egy mindannyiunk által
ismert dallamot – olyat, mint az Örömóda, Beethoven Kilencedik
szimfóniájának ragyogó befejezése. Jelöljük az első hangot -gal. S
az azután következő hangokat jelöljük u-val, ha magasabb az őt
megelőző hangnál, d-vel, ha alacsonyabb az előzőnél vagy r-rel, ha
megismétli az előző hang magasságát. Az Örömóda első két hangja
ugyanolyan magasságú, vagyis ezzel kezded: r. Azután egy
magasabb hang jön, majd egy még magasabb: ruu. Azután
megismétlődik a legmagasabb hang, majd jön négy hang egymás
után, egyre lentebb: ruurdddd.
A Parsons-kódból még nem fogod tudni eljátszani Beethoven
remekművét, csak annyira, amennyire egy bankrabló képét
felvázolhatod a Bertillon-féle mérések eredményéből. De ha van
egy részleged tele Parsons-kóddal kategorizált zenékkel, akkor a
jelek sorozata alapján elég jól azonosítani lehet bármilyen
dallamot. Például ha ott van a fejedben az Örömóda dallama, de
nem tudod, hogy mi a mű neve, akkor felmehetsz egy weboldalra,
például a Musipediára, és beírod azt, hogy *ruurdddd. Ez a rövid
jelsorozat elég, hogy a lehetőségeket leszoríthasd az Örömódára
vagy Mozart No. 12-es zongoraversenyére. Ha csak tizenhét hangot
fütyülsz el, akkor annak összesen