legjobbat kell kitalálniuk, és az alapján kell döntésre jutniuk. Amíg
a rendszer működik – és ami a dohány ügyét illeti, kétségtelenül
működött –, addig a kutatók és a politika alakítói egyetértésben
működnek együtt; a kutatók kiszámítják, hogy mekkora
bizonytalansággal kell számolnunk, a politikusok meg eldöntik,
hogy mit kell tenni a bizonytalanságnak ezen a fokán.
Ez néha tévedéshez vezet. Már találkoztunk a hormonpótlással;
arról a megfigyelt korrelációkra támaszkodva sokáig azt gondolták,
hogy megóvja a változás korán túli nőket a szívbetegségektől.
Mostanában a későbbi véletlenszerűsített kísérletek fényében
többé-kevésbé ennek épp az ellenkezőjét szokás javasolni.
1976-ban és 2009-ben is az Egyesült Államok kormánya nagy és
költséges oltási programot indított a sertésinfluenza
megfékezésére, mert a járványtani kutatóktól mindig
figyelmeztetést kap, valahányszor az éppen elterjedt törzs
különösen pusztító járványt okozhat. Mindkét járvány súlyos volt
ugyan, de egyik sem volt katasztrofális.{^9 }
Könnyű volna amiatt kritizálni a politikusokat, hogy ezekkel a
forgatókönyvekkel a tudomány elébe vágnak a döntésben.
Csakhogy ez nem olyan egyszerű. Nem mindig hiba tévedni.
Hogyhogy nem? Egy gyors várhatóérték-számítás – olyasféle,
amilyenekkel a Harmadik részben foglalkoztunk – segíthet
megérteni, mint mond ez a paradoxnak látszó jelmondat. Tegyük
fel, hogy egészségügyi tanácsot készülünk kibocsátani – mondjuk
azt, hogy az emberek ezentúl ne egyenek padlizsánt, merthogy a
padlizsán némi eséllyel hirtelen végzetes szívelégtelenséget
okozhat. Ez a következtetés egy kutatássorozatra támaszkodik, s
abban az derült ki, hogy a padlizsánevők hajlamosabbak hirtelen