részlet, de az nem is volt érdekes; nem volt bennem semmi
kétség aziránt, hogy megvan.
A matematikai alkotás sokszor így bukkan fel. Ez itt Henri
Poincaré híres beszámolója 1881-ben tett nagy geometriai
előrelépéséről:
Coutances-ba érve omnibuszra szálltunk, hogy kiránduljunk valahová. Abban
a pillanatban, amikor a lábamat a lépcsőre tettem, egy ötletem támadt, pedig
semmi korábbi gondolatom nem látszott efelé haladni: az, hogy a Fuchs-
függvények definiálására használt transzformációk ugyanazok, mint a
nemeuklideszi geometriában. Nem ellenőriztem ezt az ötletet, időm se igen
lett volna rá. Ahogy leültem az omnibuszon, folytattam az elkezdett
beszélgetést, de tökéletesen biztos voltam a dologban. Caenba visszatérve
azután lelkiismeretem megnyugtatására, már pihent fejjel ellenőriztem az
eredményt.[^187 ]De ez valójában nem a lépcsőre lépéskor történt, magyarázza
Poincaré. Az ihlet pillanata többheti munka gyümölcse, tudatos
és tudattalan munkáé, s az valamiképpen felkészíti az értelmet
a gondolatok között szükséges kapcsolatok kiépítésére. Csak
ülni és várni az ihletre kudarchoz vezet, még akkor is, ha
nagyon okos fiú vagy.
Talán nehéz is elmagyaráznom, hogyan kell ezt csinálni,
mert magam is ilyen csodagyerek voltam. Már hatévesen
tudtam, hogy matematikus leszek. Felsőbb éves órákra jártam,
és nem győztem felaggatni a matekversenyeken nyert érmeket.
S amikor egyetemre mentem, biztos voltam benne, hogy a
matematikai olimpiákról ismert versenytársakból lesznek
nemzedékem nagy matematikusai. Nem egészen így történt.