Azokból a fiatal csillagokból lett néhány kitűnő matematikus,
olyan, mint a harmonikus analízissel foglalkozó, Field-érmes
Terry Tao. De azoknak a matematikusoknak a legtöbbje, akikkel
ma együtt dolgozom, tizenhárom évesen nem volt ász a
matekban; ők más időléptékben fejlesztették ki képességeiket és
tehetségüket. Talán fel kellett volna adniuk a felső tagozatban?
A matekkal eltöltött hosszú idő arra tanítja az embert – és
úgy gondolom, hogy ez jóval tágabb körben érvényes tanulság
–, hogy mindig van nálad előrébb valaki, vagy már az
osztályban, vagy máshol. Aki most kezdi, az azt figyeli, akinek
már vannak jó tételei; akinek már van néhány jó tétele, az azt,
akinek sok jó tétele van; akinek sok jó tétele van, az a Field-
érmesekre figyel, a Field-érmesek az érmesek „belső körére”,
azok pedig mindig figyelhetik az időben előttük járókat. Soha
senki nem áll a tükör elé, s mondja bele: „Kár is tagadni,
okosabb vagyok, mint Gauss.” S lám, az utóbbi száz évben ezek
a Gausshoz képest tökfejek együttes erőfeszítéssel mégis úgy
felvirágoztatták a matematikai ismereteket, hogy olyat még
nem látott a világ.
A matematika legnagyobbrészt közösségi vállalkozás.
Minden előrehaladás közös célokért dolgozó elmék hatalmas
hálózatának érdeme, még ha különleges tiszteletben tartjuk is
azokat, akik betették a zárókövet. Mark Twain joggal írja: „Ezer
ember kellett a távíró vagy a gőzgép vagy a fonográf vagy a
telefon vagy bármi más fontos dolog feltalálásához – az utolsóé
a dicsőség, az összes többit meg elfelejtjük.”{^17 }