más részében többé-kevésbé összegzi a The Crack-Upot:
„Hazudtam magamnak a legelején, / s már ott tartok, hogy
szétesem én.”) Elcsüggedve és az önmaga iránti kétségektől
tönkretéve, könyvekbe és önelemzésbe fúlva szomorú fiatal
irodalmár lett, az a fajta, akit Roosevelt ki nem állhatott.
David Foster Wallace-t is érdekelte a paradoxon. A maga
jellegzetesen matematikai stílusában a Russell-féle paradoxon
valamelyest szelídített változatát állította első novellájának, a
The Broom of the Systemnek (A rendszer seprűje)
középpontjába. Nem túlzás azt állítani, hogy az
ellentmondásokkal való küzdelem késztette írásra. Imádta a
technikai és elemző dolgokat, de látta, hogy az egyszerű vallási
parancs és az önsegély jobb fegyver lehet a drogok, a
kétségbeesés és a gyilkos szolipszizmus ellen. Tudta, hogy az író
feladatának a más fejébe való behatolást tartják, de az ő fő
témája a kín volt – az, hogy ő hamar beleszorult a magáéba.
Eltökélte, hogy feljegyzi és semlegesíti{^16 } a maga
belefeledkezettségének és előítéleteinek hatásait, de tudta, hogy
ez az elszánás már maga is része ezeknek a
belefeledkezéseknek és előítéleteknek. Ez persze a bevezető
filozófia-előadás anyaga, de mint azt minden
matematikushallgató tudja, az elsőéves korunkban szembejövő
régi problémák a legnehezebbek közé tartoznak azok közül,
amelyekkel életünkben találkozhatunk. Wallace úgy küzdött a
paradoxonokkal, mint egy matematikus. Két, egymásnak
ellentmondani látszó dologban hiszel. Elkezdesz tehát dolgozni,