lépésről lépésre, gyomlálsz, szétválasztod azt, amit tudsz attól,
amit hiszel, a fejedben egymás mellett tartva az ellentmondó
feltevéseket, s mindegyiket megvizsgálod a vele
ellentmondásban lévő fényében, míg világossá nem válik az
igazság, vagy az, amit mint az igazsághoz legközelebb esőt még
elérhetsz.
Ami Beckettet illeti, neki gazdagabb és rokonszenvesebb
képe volt az ellentmondásról, és az úgy áthatja minden
munkáját, hogy minden lehetséges érzelmi színezetben jelen
van bennük. A „...nem tudom folytatni, folytatom” száraz, de
Beckett előveszi a püthagoreusok bizonyítását a 2
négyzetgyökének irracionalitásáról, és két ittas ember
mulatságos beszélgetésébe oltja:
- De ha elárulsz – mondta Neary –, Hippaszosz sorsára jutsz.
- Az akuzmatikus Hippaszosz sorsára, ha jól hiszem – mondta Wylie. – Csak
bűnhődésének mikéntje nem jut eszembe. - Pocsolyába fojtatott – mondta Neary –, mert kifecsegte oldalak és átlók
inkommenzurabilitását. - Így végzi minden fecsegő – toldotta meg Wylie.{^17 }
Nem tudni, mennyire ismerte Beckett a felsőbb matematikát, de
egy kései, Előre vaknyugatnak (Worstward Ho) címmel írt
prózai művében tömörebben foglalja össze, hogy mi a kudarc
értéke a matematikai alkotásban, mint bármely professzor:
Mindig a próba. Mindig a bukás. Sebaj. Kezdd újra. Bukj újra. Bukj jobban.{^18 }