Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

aki tán alacsonyabb is volt, és durva, hogy semmi se enyhítse a borzalom
tisztaságát. A férfi valamelyik kapun át egy homályos lépcsőházba vezette,
onnan kanyargós lépcsőn egy előcsarnokba jutottak (itt egy ugyanolyan
rombuszos ablak volt, mint a lanúsi házban), majd egy folyosó következett,
s végül egy ajtó, amely bezárult mögötte. A fontos cselekedetek kívül
állnak az időn, mert a közvetlen múltat elmetszi bennük a jövő, vagy mert –
úgy tetszik – nem függnek össze alkotórészeik.
Abban az időn kívüli időben, az összefüggéstelen és borzalmas
benyomásoknak abban a zűrzavaros kuszaságában vajon gondolt-e Emma
Zunz egyetlenegyszer is a halottra, akiért ezt az áldozatot hozza? Azt
hiszem, egyszer gondolt rá, és abban a pillanatban veszélyben is forgott
kétségbeesett szándéka. Arra gondolt (nem tudott nem gondolni), hogy apja
ugyanezt a szörnyű dolgot tette anyjával, amit most vele tesznek. Erőtlen
rémülettel gondolt rá, és nyomban ájulásba menekült. A – svéd vagy finn –
férfi nem beszélt spanyolul; eszköz volt Emma számára, ahogy ő is az volt
a férfinak, de Emma élvezetül szolgált, a férfi pedig az igazságszolgáltatás
eszköze volt.
Amikor egyedül maradt, Emma nem nyitotta ki rögtön a szemét. A férfi
pénzt hagyott az éjjeliszekrényen: Emma felült, és széttépte, mint előbb a
levelet. Pénzt eltépni istentelenség, akár kenyeret eldobni; meg is bánta,
alighogy megtette. Gőgös tett egy ilyen napon... A remegés feloldódott
testének bánatában, az undorban. Az undor és a bánat megbéklyózta, de
lassan felkelt és felöltözött. Már erősen sötétedett, a szobában nem maradt
élénk szín. Sikerült úgy kimennie, hogy nem figyeltek fel rá; a sarkon
felszállt egy nyugati irányban haladó villamosra. Tervének megfelelően a
legelső ülést választotta, hogy ne lássák az arcát. Talán vigasztaló volt
ellenőrizni az utcák céltalan sürgés-forgásában, hogy a történtek nem