A másik halál
Jó néhány esztendeje már (a levelet elvesztettem), hogy Gannon írt nekem
Gualeguaychúból, s jelezte, hogy elküldi Ralph Waldo Emerson The past
című költeményének talán első spanyol nyelvű fordítását, s utóiratában még
hozzáfűzte, hogy don Pedro Damián, akire biztosan magam is emlékszem,
néhány napja elhunyt tüdőpangásban. Emberünk újraélte lázálmában a
véres masolleri csatát; számomra ez előre látható volt, sőt szokványos, mert
don Pedro tizenkilenc vagy húszesztendős korában Aparicio Saravia
zászlaja alá állt. Az 1904-es forradalom Río Negro vagy Paysandú
tartomány valamelyik tanyáján érte, ahol béresként dolgozott; Pedro
Damián Entre Ríos-i volt, gualeguayi, de ment, ahová a barátai, éppolyan
lelkesen, éppolyan tudatlanul, mint azok. Harcolt valami összetűzésben és
az utolsó csatában is, 1905-ben visszatért hazájába, és alázatos
buzgalommal újból a földműveléshez látott. Tudtommal többé nem hagyta
el a szülőföldjét. Utolsó harminc esztendejét egy magányos helyen töltötte,
a Ñancaytól egy-két mérföldnyire; abban az elhagyatottságban 1942 körül
beszélgettem vele egy este (legalábbis megpróbáltam). Hallgatag ember
volt, nem túl értelmes. Annak a masolleri kalandnak a hangja és dühe
töltötte ki egész életét; nem lepett meg, hogy halála óráján újraélte...
Tudtam, hogy többé nem látom Damiánt, s szerettem volna emlékezni rá;
vizuális emlékezetem azonban oly szegényes, hogy csupán egy fényképére
emlékeztem, melyet Gannon készített róla. Nincs ebben semmi különös, ha
figyelembe vesszük, hogy 1942 elején láttam azt az embert egyetlenegyszer,