de a képét nagyon gyakran. Gannon küldte el nekem a fényképet;
elkallódott, már nem is keresem. Ijesztő volna, ha megtalálnám.
A második eset Montevideóban történt, hónapok múlva. Az Entre Ríos-i
ember lázas agóniája egy fantasztikus elbeszélést sugallt nekem a masolleri
vereségről; Emir Rodríguez Monegal, akinek elmondtam a tartalmát,
néhány ajánló sort írt számomra Dionisio Tabares ezredeshez, aki részt vett
a hadjáratban. Az ezredes vacsora után fogadott. A belső udvaron,
hintaszékében emlékezett az elmúlt időkről, rendszertelenül és szeretettel.
Lemaradt lőszerről és kimerítő lovaglásokról beszélt, meg álmos és sáros
emberekről, akik menetlabirintusokat szőttek; Saraviáról, aki bevonulhatott
volna Montevideóba, de letért az útról, „mert a gaucsó fél a várostól”,
lefejezett emberekről; egy olyan polgárháborúról, amely nem is két
hadsereg összecsapásának, hanem egy zsivány álmának tűnt a szememben.
Beszélt Illescasról, Tupambaéról, Masollerről. Olyan kifogástalan
elrendezésben és olyan átéléssel, hogy láthattam, sokszor elmondta már
ezeket a dolgokat, s attól tartottam, hogy már alig maradt valami emlékkép
a szavai mögött. Egy lélegzetnyi szünetben sikerült közbevetnem Damián
nevét.
- Damián? Pedro Damián? – töprengett az ezredes. – Velem szolgált.
Egy kis indián; Daymánnak hívták a fiúk. – Harsány nevetésre fakadt, amit
hirtelen félbeszakított valami színlelt vagy őszinte kényszeredettség.
Egész más hangon mondta, hogy a háború, akár az asszony, próbára
teszi a férfit, mert mielőtt harcba bocsátkozna, senki sem tudhatja, kicsoda
is ő voltaképpen. Valaki gyávának tarthatja magát, holott bátor, s ugyanígy
fordítva, ahogy ezzel a szegény Damiánnal történt, aki a szatócsboltokban
fehér rangjelzéssel büszkélkedett, aztán Masollernél gyengének
mutatkozott. A zumacókkal támadt lövöldözésben férfiként viselkedett, de