mondta, hogy a régiekben és a Koránban minden költészet megvolt, s
esztelennek és hívságosnak ítélte a megújításra való törekvést. A többiek
gyönyörűséggel hallgatták, mert a régit védelmezte.
A müezzinek hajnali imádságra szólítottak, mikor Averroes ismét
belépett a könyvtárba. (A háremben a fekete hajú rabnők meggyötörtek egy
vörös hajú rabnőt, de ő majd csak este szerez tudomást róla.) Valami
felfedte előtte a két homályos szó értelmét. Biztos és gondos kalligráfiával
fűzte a kézirathoz ezeket a sorokat: „Arisztu (Arisztotelész) tragédiának
nevezi a panegiriszeket és komédiának a szatírákat és anatémákat.
Csodálatos tragédiák és komédiák sokasága található a Korán lapjain és a
szentély verseiben.”
Álmos lett, fázott egy kicsit. Kibontotta a turbánját, s megnézte magát
egy fémtükörben. Nem tudom, mit láthatott a szeme, mert egyetlen
történész sem írta le arca formáját. Azt tudom, hogy hirtelen tűnt el, mintha
fénytelen tűz emésztette volna el, s vele tűnt a ház is, a láthatatlan szökőkút,
a könyvek, a kéziratok, a galambok, a sok fekete hajú rabnő és a reszkető
vörös hajú rabnő, Farah, Abú’l-Qászim, a rózsakertek és talán még a
Guadalquivir is.
Egy kudarc történetét akartam elmesélni. Kezdetben arra a canterburyi
érsekre gondoltam, aki be akarta bizonyítani, hogy van Isten; később az
alkimistákra, akik a bölcsek kövét keresték; aztán a szögharmadolókra és
körnégyszögesítőkre. Majd úgy gondoltam, hogy sokkalta költőibb egy
olyan ember esete, aki nem mások, hanem önmaga előtt is rejtett célt akar
elérni. Eszembe jutott Averroes, aki, az iszlám körébe zárva, soha meg nem
ismerhette a tragédia és a komédia szó jelentését. Elmondtam az esetet; s
amilyen mértékben előrehaladtam, megéreztem, mit érezhetett az a Burton