hullanak le, ahogy a fáról a levelek; ha ez így lenne, akkor semmitmondó
lenne a kép. Az a kép, melyet csak egyetlen ember tud megformálni, az
senkire sem hat. Végtelen sok minden van a világon; bármi bármihez
hasonlítható. Csillagokat falevelekhez hasonlítani nem kevésbé önkényes,
mint halakhoz vagy madarakhoz. Ellenben soha senki sem érezte, hogy a
végzet erős, de lomha; hogy ártatlan, de embertelen is. Zuhair verse e
meggyőződés nyomán íródott, mely lehet futó vagy időálló, de senki sem
térhet ki előle. Jobban nem lehet elmondani, amit ott mondott. Meg aztán
(és talán ez a mondanivalóm lényege) az idő, mely kifosztja a palotákat,
gazdagítja a verseket. Zuhair verse, mikor az megírta Arábiában, két kép
szembeállítását szolgálta, az öreg teve és a végzet képének szembeállítását;
ha most felidézzük, Zuhair emlékezetére szolgál, s arra, hogy összevessük
gondjainkat a holt arab gondjaival. A képnek akkor két terminusa volt, most
meg négy. Az idő kitágítja a versek világát, s ismerek néhányat, melyek, a
muzsikához hasonlóan, mindent jelentenek minden ember számára.
Ilyenformán néhány esztendeje Marrakesben, mikor Córdoba emléke
gyötört, szívesen ismételgettem azt az aposztrofát, amelyet Abd ar-Rahmán
intézett Ruzafa kertjeiben egy afrikai pálmához:
Te magad is, kedves pálma –
oly idegen vagy e tájban...Sajátos jótéteménye a költészetnek; a Kelet után vágyódó király szavai az
én Spanyolország utáni sóvárgásomat szolgálták afrikai száműzetésemben.
Averroes aztán az első költőkről beszélt, azokról, akik a Tudatlanság
Korában, már az iszlám előtt mindent elmondtak a sivatagok végtelen
nyelvén. Nem ok nélkül riadt meg Ibn Sáraf jelentéktelenségétől, és azt