nem magam okoztam a balsorsomat, és hogy irigyeltem azokat az
embereket, akiknek nem egy pénzdarab volt a Zahirjuk, hanem egy tigris
vagy egy darab márvány. Ne gondoljunk tigrisre? Hisz ez gyerekjáték –
gondoltam. Arra is emlékszem, milyen különösen izgatott voltam, amikor
ezt a részt olvastam: „A Gulsan i Raz egyik magyarázója szerint, aki látta a
Zahirt, az hamarosan meglátja a Rózsát; egy verssort is idéz a magyarázó
Attar művéből, az Aszrar Námából (Az ismeretlen dolgok könyve): a Zahir
a Rózsa árnya és a Fátyol lehullása.”
Akkor éjszaka, amikor Teodelinát virrasztották, meglepett, hogy nem
láttam a jelenlévők közt a húgát, Abascal asszonyt. Októberben ezt
hallottam egy barátnőjétől:
- Szegény Julia, nagyon furcsán kezdett viselkedni, bevitték a Bosch
intézetbe. Biztos az idegeikre megy az ápolónőknek, akik etetik. Most is
csak azon a pénzdarabon jár az esze, mint a Morena Sackmann sofőrjének.
Az idő halványítja az emlékeket, de még élesebbé teszi a Zahir emlékét.
Előbb mindig az egyik oldalára, a fejre gondoltam, később az írásra, most
pedig egyszerre mindkettőt látom. Nem úgy, mintha üvegből volna a Zahir,
mert az érme egyik oldala nem vetül rá a másikra, inkább olyan az egész,
mintha gömb alakú volna a látomás, és a közepében ott díszelegne a Zahir.
A Zahiron kívül minden csak halványan jut el hozzám: mintha messziről
jönne: Teodelina megvető arca, a testi fájdalom. Tennyson azt mondta, hogy
ha csak egyetlen virágot is megérthetnénk, megtudnánk, hogy kik vagyunk,
és miféle világban élünk. Talán azt akarta mondani, hogy nincs olyan tett,
bármilyen szerény is, amely ne lenne kapcsolatban a világtörténelemmel és
az okok és okozatok végtelen láncolatával. Talán azt akarta mondani, hogy
minden látványban mindenestül benne van a látható világ, ugyanúgy, ahogy
Schopenhauernél minden személyben ott a teljes akarat. A kabbalisták úgy