tartották, hogy az ember mikrokozmosz; a világmindenség jelképes tükre;
Tennyson szerint minden az. Minden, még az a tűrhetetlen Zahir is.
1948-ra engem is utol fog érni Julia sorsa. Majd engem is etetni,
öltöztetni kell, nem fogom tudni, hogy délután vagy reggel van-e, nem
fogom tudni, hogy ki volt Borges. Rettenetes jövő; de hát ez csak üres szó,
mert akkor már minden megszűnik számomra. Mintha azt mondanánk,
hogy az elaltatott beteg szörnyű fájdalmat érez, amikor lékelik a
koponyáját. Már nem a világmindenséget érzékelem, hanem a Zahirt.
Idealista felfogás szerint ez a két ige, élni és álmodni két, egymásnak
pontosan megfelelő szinonima; sok ezer látszat közül csak egy marad
nekem; egy nagyon bonyolult álomból csak egy nagyon egyszerű álom.
Mások majd azt álmodják, hogy bolond vagyok, én meg a Zahirral
álmodom. Amikor majd a földön mindenki éjjel-nappal a Zahirra gondol,
mi lesz az álom, és mi a valóság, a föld vagy a Zahir?
Az éjszaka üres óráiban még képes vagyok járkálni az utcán. A hajnal
ott szokott érni egy padon a Garay téren, amint az Aszrar Námának arra a
részére gondolok (igyekszem gondolni), amely azt mondja, hogy a Zahir a
Rózsa árnya és a Fátyol lehullása. Ez az idézet egy adattal kapcsolódik
össze bennem: a szúfiták úgy akarnak beleolvadni Istenbe, hogy addig
mondogatják a nevüket vagy a kilencvenkilenc isteni nevet, amíg ezek a
nevek értelmüket nem vesztik. Én is ezen az úton akarok végigmenni. Talán
annyit gondolok újra meg újra a Zahirra, hogy végül is elkopik; a pénz
mögött talán ott az Isten.
Benyhe István fordítása