Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

aztán ebben a börtönben ébredtem, melyet már el nem hagyhatok halandó
életemben.
A tettvágy végzetétől űzve, hogy valamiképpen benépesítsem az időt, a
sötétségben emlékezni igyekeztem mindarra, amit tudtam. Éjszakákat
pazaroltam arra, hogy felidézzem néhány kőkígyó rendjét és számát vagy
egy gyógynövény formáját. Így fogtam ki az éveken, így jutottam annak
birtokába, ami már az enyém volt. Egy éjszaka úgy éreztem, hogy egy
bizonyos emlék környékez; mielőtt az utazó meglátná a tengert, felpezsdül
a vére. Órák múlva látni kezdtem az emléket; az isten egyik hagyománya
volt. Ő, előre látva, hogy az idők végezetén sok szerencsétlenség és romlás
támad, a teremtés első napján megírt egy bűvös mondatot, mely alkalmas e
bajok elhárítására. Oly módon írta meg, hogy a legtávolabbi
nemzedékekhez is eljusson, és ne árthasson neki a véletlen. Senki sem
tudja, hová írta, milyen betűkkel, de annyi bizonyos, hogy titkon
fennmarad, s egy kiválasztott el fogja olvasni. Úgy véltem, hogy, mint
mindig, az idők végezetén járunk, s az isten utolsó papjaként részem lesz
abban a kiváltságban, hogy megfejtsem az írást. Az a tény, hogy börtön fog
körül, nem vette el tőlem a reményt; talán ezerszer is láttam Kaholom
feliratát, csak nem értettem.
Ez a töprengés lelket öntött belém, s később valamiféle szédület fogott
el. Vannak a föld tájain régi formák, örök és ronthatatlan formák;
bármelyikük lehet a keresett szimbólum. Egy hegység lehet az isten szava,
netán egy folyó vagy a birodalom vagy a csillagok állása. Hanem a
századok múlásával a hegyek síksággá lesznek, a folyó útja elkanyarodik,
és a birodalmak megismerik a változásokat és a pusztulást, és a csillagok
állása módosul. Az égboltozat változó. A hegység és a csillag egy-egy
egyed, az egyedek pedig elpusztulnak. Valami ellenállóbbat,