Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

változatlanabbat kerestem. A gabonafélék, a legelők, a madarak, az
emberek nemzedékeire gondoltam. Talán az én arcomra van írva a
varázslat, talán én magam vagyok kutatásaim célja. Elmerültem a
töprengésben, eszembe jutott, hogy a jaguár isten egyik jelképe.
Lelkem könyörületességgel telt el. Elképzeltem az idő első hajnalát,
elképzeltem istenemet, ahogy a jaguárok eleven bőrére bízza üzenetét, akik
majd végeláthatatlanul párzanak és szaporodnak, üregekben, nádasokban,
szigeteken, hogy eljuttassák az utolsó emberekhez. Elképzeltem ezt a
jaguárszövevényt, ezt a forró jaguárlabirintust, ahogy rémülettel töltenek el
legelőket és nyájakat, hogy megőrizzenek egy rajzolatot. A másik cellában
ott volt egy jaguár; szomszédsága igazolta feltevésemet, és titkos kegy jele
volt.
Hosszú esztendőket szenteltem a foltok rendszerének és alakzatainak
tanulmányozására. Minden vaksötét nappal egy pillanatnyi fényhez
juttatott, s így eszembe véshettem a sárga szőrzet fekete formáit. Némelyek
pontot formáltak; mások keresztcsíkokat formáztak a lábak belső oldalán;
és mások, gyűrűformák, ismétlődtek. Talán ugyanazt a hangot vagy szót
jelentették. Soknak vörös szegélye volt.
Nem mondom el munkám fáradalmait. Nem is egyszer kiáltottam bele a
kupolába, hogy képtelenség kibetűzni ezt a szöveget. A kézzelfogható
rejtély kevésbé nyugtalanított, mint egy isteni szentencia önmagában való
rejtélye. Miféle szentenciát alkothat (kérdeztem magamban) az abszolút
bölcsesség? Tekintetbe vettem, hogy még az emberi nyelvekben sincs olyan
kifejezés, mely ne a teljes világegyetemre vonatkozna; tigrist mondani
annyi, mint minden tigrist említeni, amely azt nemzette, a szarvasokat és a
teknőcöket, melyeket az felfalt, a legelőket, melyek a szarvasokat táplálták,
a földet, mely a legelő anyja volt, az eget, mely világosságot adott a