emlékezetükben. Hallgatott egy darabig: Dunraven nem türtőztette magát, s
megkérdezte, mint aki tartozását követeli:
- Hát nem megmagyarázhatatlan história ez?
Unwin úgy válaszolt, mintha hangosan gondolkodnék: - Nem tudom, megmagyarázható-e vagy megmagyarázhatatlan. Csak
azt tudom, hogy hazugság.
Dunraven káromkodott, s a tiszteletes legidősebb fiára hivatkozott
(Allaby, úgy látszik, meghalt), és Pentreath valamennyi lakosára. Unwin
ugyanúgy elképedt, mint Dunraven, és csak mentegetőzött. A sötétségben
még hosszabbnak tűnt az idő; attól tartottak, hogy elvétették az utat, s már
nagyon fáradtak voltak, amikor egy fentről jövő halvány derengés
megmutatta nekik egy szűk lépcső legalsó fokait. Felmentek, és egy kör
alakú, romos helyiségbe értek. Két jele maradt a boldogtalan király
félelmének: egy szűk ablak, mely a pusztára és a tengerre nézett, a padlón
meg egy csapóajtó, mely a lépcsőkanyarra nyílt. A helyiség, jóllehet tágas
volt, börtöncellára emlékeztetett.
Nem annyira az eső miatt, inkább a későbbi emlékezés és anekdotázás
kedvéért a két barát a labirintusban töltötte az éjszakát. A matematikus
nyugodtan aludt, de nem így a költő: verssorok gyötörték, melyeket értelme
alávalónak ítélt:
Faceless the sultry and overpowering lion,
Faceless the stricken slave, faceless the king.Unwin azt hitte, nem érdekli a bokharai halálának története, mégis arra
ébredt, hogy megtalálta a megoldást. Egész nap gondterhelt volt, és
lehangolt, újra meg újra összerakta, illesztette a darabokat, s három-négy