emberek; szájuk átkokkal telt meg, csalárdsággal és ámítással. Mégis, nem
mindenki fajtalanodott el, és amikor kihirdették, hogy a királynő elküld egy
embert, aki rendet teremt az országban Anglia törvényei szerint, a kevésbé
gonoszok örvendeztek, mert tudták, hogy a törvény jobb a felfordulásnál.
Megérkezett a keresztény ember, elmulasztotta kötelességét, sanyargatta a
népet, s nem palástolta a megvetendő bűnöket, s áruba bocsátotta ítéleteit.
Kezdetben nem hibáztattuk; a kormányzó angol igazsága mindenki előtt
ismeretlen volt, s az új bíró látszólagos tévedései talán megfeleltek a
jogerős és titkos elveknek. »Minden igazságot nyer az ő könyvében«,
szerettük volna gondolni, de túlságosan is szembetűnően hasonlított a világ
minden rossz bírájához, s végül rá kellett jönnünk, hogy egyszerűen csak
gonosz ember. Végül is zsarnok lett, és a szegény nép (hogy megbosszulja
téves reménységét, mit valaha belé vetett) elhatározta, hogy elfogja, és
elítéli. Beszélni nem elég; a szándékból tettet kell kovácsolni. Az
együgyűeken és az igen fiatalokon kívül senki sem hitte, hogy meg lehetne
valósítani ezt a merész tervet, de szikhek és muzulmánok ezrei tartották
szavukat, s egy napon, hitetlenkedve, végrehajtották azt, amit egyenként
lehetetlennek tartottak. Elfogták a bírót, és börtönbe vetették egy városszéli
tanyán. Azután megszólaltatták a sértett feleket vagy (némely esetben) az
árvákat és az özvegyeket, hiszen azokban az években aztán nem pihent a
hóhér bárdja. Végül – talán ez volt a legnehezebb – kerestek és kineveztek
egy bírót, hogy ítélje el a bírót.
Ekkor néhány asszony lépett a házba, és félbeszakították az elbeszélést.
Később vontatottan folytatta:
- Az a hír járja, hogy nincs nemzedék, melyben ne volna négy igaz
ember, aki titokban a vállán tartja s igazolja az Úr előtt a világegyetemet: e
férfiak egyike lett volna a feddhetetlen bíró. De hol lehet rájuk lelni, ha