Valaki odakiáltott neki, ahogy elhaladt mellette.
- Pontosan tizenkilenc napig – igazított a szón. – A hitetlen kutya
meghallgatta az ítéletet, és a kés a torkába mélyedt.
Vidám kegyetlenséggel beszélt. Megváltozott hangon fejezte be a
históriát: - Félelem nélkül halt meg; a legaljasabbakban is van valami virtus.
- Hol történt az, amit elmeséltél? – kérdeztem. – Egy tanyán?
Most először nézett a szemembe. Azután, lassan méricskélve a
szavakat, megmagyarázta: - Azt mondtam, hogy tanyán vetették börtönbe, nem azt, hogy ott
ítélkeztek fölötte. Ebben a városban ítélték el: egy ilyen házban, mint ez
itten. Az egyik ház mit sem különbözik a másiktól; csak az számít, hogy a
pokolban vagy mennyben emelték-e.
Kérdeztem az összeesküvőkről. - Nem tudok róluk – mondta nyugodtan. – Sok éve történtek ezek a
dolgok, sok éve el is feledték. Talán az emberek elítélték őket, de Isten, az
nem.
Ezt elmondta, aztán felállt. Éreztem, hogy szavaival elbocsátott, s attól a
pillanattól fogva megszűntem létezni a számára. Férfiak és nők tömege,
Pandzsáb valamennyi nemzetségéből valók, imádkozva és énekelve áradtak
felénk, s csaknem eltapostak: megrémültem, hogy a szűk, kapualjnyi
udvarokból annyi ember kerülhet elő. Mások a szomszédos házakból jöttek;
bizonyára átmásztak a falakon... Lökdösődve és szitkozódva vágtam utat
magamnak. Az utolsó udvarban ruhátlan emberrel találkoztam, sárga
virágkoszorú volt a fején; mindannyian csókolgatták és ünnepelték; kard
volt a kezében. A kard véres volt, mert kioltotta Glencairn életét, akinek
megcsonkított tetemét megtaláltam a ház mögött, az istállóban.”