- Ha így folytatjuk, belefáradnak a lovaink. Jobb, ha a kezünk ügyében
tartjuk.
Beszélt a tulajdonosnővel, előszedett néhány bankjegyet, s elvitték a
lányt. Juliana Cristiánnal ment; Eduardo megsarkantyúzta a lovát, hogy ne
lássa őket.
Oda jutottak, ahol már voltak. Az alávaló megoldás sem segített;
mindketten engedtek a kísértésnek, hogy csapdát állítsanak. Káin ott járt
közöttük, de nagy volt a szeretet a Nilsenek közt – ki tudja, miféle sanyarú
sorsban, micsoda veszedelmekben osztoztak! –, s inkább másokra
zúdították elkeseredésüket. Egy ismeretlenre, a kutyákra vagy Julianára, aki
közéjük hozta a viszályt.
Március végére járt, s a forróság nem szűnt. Egy vasárnap (vasárnap az
emberek korán hazatérnek) Eduardo, aki a boltból jött meg, látta, hogy
Cristián befogja az ökröket. Cristián azt mondta: - Gyere, bőröket kell vinnünk a pardói vásárba. Már felraktam,
használjuk ki a hűvöst.
A pardói vásár, gondolom, délebbre esett; elindultak a Csorda úton,
aztán ki a dűlőútra. A mező kiszélesedett az éjszakában.
Szalmakazal mellett haladtak; Cristián elhajította a cigarettát, amire
rágyújtott, és sietség nélkül mondta: - Munkára, öcsém. Később a keselyűk is segítenek. Ma megöltem.
Maradjon csak itten a holmijával együtt. Több kárt nem okoz már.
Szinte sírva ölelték át egymást. Most új kötés fogta össze őket: a
siralmasan feláldozott nő és a felejtés kényszere.
Hargitai György fordítása