Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

Tíz napot kaptam. Amikor már nagyon elegem volt, az eszükbe
jutottam. Aláírtam, amit akartak, és az egyik csendőr átkísért a Cabrera
utcába.
A kerítésnél lovak voltak kikötve, és a kapu alatt meg bent a házban
olyan tömeg tolongott, mint egy bordélyházban. Úgy nézett ki, hogy ülést
tart a bizottság. Don Nicolás éppen matét ivott, de végül is fogadott. Sietség
nélkül közölte velem, hogy Morónba küld, ahol folytak a választási
előkészületek. Laferrer úrnak ajánlott, aki majd kipróbál. A levelet egy
néger fiú írta meg, aki állítólag verseket írt a bérházak mocskában
nyomorgókról meg olyasmikről, amik nemigen voltak a művelt közönség
ínyére valók. Megköszöntem a szívességét, és elmentem. Visszafelé már
nem tapadt rám a fogdmeg.
A Gondviselés tudja, mit tesz: minden jóra fordult. Garmendia halála,
ami eleinte kellemetlenség volt számomra, most utat nyitott előttem. Igaz, a
hatóság a markában tartott. Ha nem szolgáltam volna a pártot, visszaküldtek
volna, de nekem egyre jobban nőtt a bátorságom és az önbizalmam.
Laferrer úr figyelmeztetett, hogy őt ne próbáljam átejteni, és hogy még
testőr is lehetne belőlem. Azt tettem, amit elvártak tőlem. Morónban és
később a negyedben is megnyertem a főnökeim bizalmát. A rendőrség és a
párt jóvoltából elszánt fickó hírébe kerültem; tekintélyes választási biztos
lettem a fővárosban és a tartományban. Hevesek voltak akkoriban a
választások, uram; itt-ott vér is folyt, nem akarom untatni ezzel. Sohasem
szíveltem a radikálisokat, akik még mindig Alem szakállába kapaszkodnak.
Nem volt olyan ember, aki ne vett volna engem komolyan. Asszonyt
kerestem magamnak, a lujáni lányt, meg egy szép aranysárga pejkót.
Moreirává vedlettem át hosszú évekre, aki tán a maga idejében szintén
cirkuszi gaucsó lehetett. Elkezdtem kártyázni, és vedeltem az abszintot.