Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

illata, a fák, a kutyák, a rőzse meg a tűz, amely maga köré gyűjti az
embereket.
Egytucatnyi vendég lehetett; valamennyien felnőttek. Ahogy később
megtudtam, még a legidősebb se töltötte be a harmincadik évét. Hamar
rájöttem, hogy mindannyian csupa olyasmiben járatosak, amit én mindig is
megvetettem: versenyparipák, szabók, kocsik, közismerten drága nők.
Senki sem zavarta félszegségemet, senki sem figyelt föl rám. A hosszú
ebédlőben várakoztunk a bárányra, amelyet az egyik napszámos sütött
avatott lassúsággal. A borok évjáratát tárgyalták, volt ott egy gitár is; az
unokabátyám, ha jól emlékszem, Elías Regulestől énekelt el két dalt – a La
taperát és az El gauchót –, meg néhány decimát adott elő tolvajnyelven –
az akkori idők silány tolvajnyelvén – arról a késpárbajról, amely egy Junín
utcai házban történt. Majd kávét és szivart hoztak. De hazamenetelről szó
sem volt. Éreztem, hogy (Lugonest idézve) a késő óra rettegése jár át. Nem
akartam az órámra nézni. Kelletlenül felhajtottam egy-két pohárral, hogy
ezzel is titkoljam, egyedül vagyok ott gyerek. Uriarte egyszer csak harsány
hangon egy páros pókerra hívta ki Duncant. Valaki azonban közbevetette,
hogy úgy nagyon gyenge a játék, négyen kell azt játszani. Duncan
egyetértett, Uriarte ellenben az előző mellett kardoskodott, mégpedig olyan
csökönyösen, hogy nem tudtam és nem is akartam megérteni. Én sose
szerettem a kártyát, kivéve a pasziánsz egyszerűbb útvesztőit meg a
trucónak nevezett játékot, amelyben csak az a fontos, hogy mindenféle
ördöngösséggel és tréfával üsse el az ember az időt. Észrevétlenül
kisurrantam. Egy gyereknek többet ér egy ormótlan, idegen, sötét ház (csak
az ebédlőben volt világosság), mint az utazónak egy egész ismeretlen
ország. Lépésről lépésre bejártam a szobákat; emlékszem, volt ott egy
biliárdszoba, egy vitrin, melyben szögletes és rombusz alakú üvegek voltak,