egypár hintaszék meg egy lugasra néző ablak. Eltévedtem a sötétben; végül
a házigazda akadt rám, akit – ha annyi év után nem tévedek – Acevedónak
vagy Acelbálnak hívták. Kedvességből, vagy hogy gyűjtői hiúságát
legyezgesse, odavitt egy vitrinhez. Amint meggyújtotta a lámpát, láttam,
hogy szúrófegyverekkel van tele. Csupa olyan kés, mely forgatása során
hírnevet szerzett. Elmondta, hogy Pergamino mellett van egy kis földje, s az
oda- és visszautak alatt gyűjtögette össze azokat a tárgyakat. Felnyitotta a
vitrint, és rá se pillantva a kartonokon lévő adatokra, elmondta egy-egy
fegyver történetét, amely jobbára ugyanaz volt, csak a hely és idő változott.
Megkérdeztem tőle, nincs-e meg a gyűjteményében Moreira tőre, akkoriban
ő volt a gaucsók gaucsója, ahogy később Martín Fierro, majd don Segundo
Sombra lett. Be kellett vallania, hogy nincs meg neki, de mutathat egy
hasonlót, mondta, amelynek U alakú a kézvédője. Ingerült kiabálás
szakította félbe. Nyomban bezárta a vitrint; követtem.
Uriarte azt hajtogatta, hogy csalt az ellenfele. A társaság körbeállta őket.
Duncan, emlékszem, mindenkinél magasabb, markos, kissé csapott vállú,
üres tekintetű, tejfölszőke legény volt; Maneco Uriarte meg hetyke bajszú,
fürge, barna kis ember, talán indián vér is folyt ereiben. Szemmel láthatóan
mind részegek voltak; nem tudom, valóban hevert-e a földön két-három
elhajított palack, vagy pedig csak a sok film kelti bennem ezt a hamis
emlékképet. Uriarte meg egyre káromkodott, sértőn, majd trágárul. Duncan
pedig mintha meg se hallaná; végül azonban – mintegy belefáradva –
felállt, és egy ökölcsapással leterítette Uriartét. Az meg a földön fekve
ordítani kezdett, hogy ő bizony nem tűri el az effajta sértést, és hogy tüstént
verekedjenek meg.
Duncan nemmel felelt, majd magyarázólag hozzátette:
- Tudniillik tartok tőle.