Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

A szem nyitva maradt, nem mozdult többé; szemtanúja voltam, hogy
egy ember megölt egy másik embert.
Maneco Uriarte a halott fölé hajolt, és bocsánatot kért tőle. Őszintén
zokogott. Az imént elkövetett tett most meghaladta az erejét. Ma már
tudom, hogy nem a bűntettet bánta, hanem azt, hogy esztelenséget
cselekedett.
Elég volt abból a látványból. Amire annyira vágytam, bekövetkezett,
engem pedig összetört. Lafinurtól tudtam meg később, hogy csak nagy
nehezen tudták kiszedni a fegyvert. A vendégek kupaktanácsot rögtönöztek.
Megállapodtak, hogy a lehető legkevesebbet fognak hazudni, a késpárbajt
pedig majd karddal vívott párbajnak tüntetik föl. Négyen mindjárt
ajánlkoztak is segédnek. Acelbal is köztük volt. Buenos Airesben mindent
el lehet intézni; valaki mindig barátja valakinek.
A mahagóniasztalon szanaszét hevert az angol kártya meg a sok bankó,
de senki se mert odanézni vagy hozzányúlni.
Az eseményt követő években többször is elterveztem, hogy valamelyik
barátomra bízom a történetet, de mindig úgy éreztem, hogy nagyobb
gyönyörűségemet lelem a titok őrzésében, mint az elmondásában. 1929
táján azonban egy véletlen beszélgetés hirtelen arra késztetett, hogy
megtörjem a hosszú hallgatást. Don José Olave nyugalmazott rendőrfőnök
mesélt a retirói alvégen történt késelésekről; megjegyezte, hogy az a népség
bármilyen hitszegésre hajlandó, hogy legyőzze az ellenfelét, és hogy a
Gutiérrezek és a Podesták előtt szinte nem volt az országban késelés.
Mondtam neki, hogy én bizony láttam egyet, és elmeséltem neki, mi történt
annyi évvel azelőtt.
Szakértő figyelemmel végighallgatott, majd így szólt: