- Ugyan dobják már el azt az ócskavasat, az csak akadály;
akaszkodjanak össze rendesen!
De a két férfi már ölre ment. Eleinte óvatosan mozogtak, mintha
félnének, hogy megvágják magukat; tekintetükkel először a kést követték,
később pedig az ellenfél szemét. Uriarténak elszállt a haragja, Duncannak
pedig a közömbössége vagy a gyűlölete. A veszély mindkettőjüket
megváltoztatta; most már két férfi verekedett, nem két gyerek. Azt hittem,
hogy a tőrök zűrzavaros csatája lesz a verekedés, de követni tudtam, szinte
végigkövettem az összecsapást, mintha sakkparti lett volna. Az idő persze
azóta egyre jobban kiszínezte vagy épp elhomályosította a látottakat. Nem
tudom, meddig verekedhettek; vannak események, amelyek nem mérhetők
az idő szokásos mércéjével.
A védelmet nyújtó poncsó nélkül, az alkarjukkal védték az ütéseket. Az
ingujjak hamar szétszakadtak, sötét vérfoltok lepték be. Rájöttem, hogy
tévedtünk, amikor azt hittük, hogy nem ismerik ezt a fajta vívást. Hamar
észrevettem, hogy mindegyik másképp forgatja a kést. Az egyik fegyver
hosszabb volt, mint a másik. Duncan igyekezett az ellenfél közelébe
férkőzni, hogy leküzdje a hátrányt; Uriarte meg egyre csak hátrált, és
távolról, mélyen szurkált. Ugyanaz a hang, amely az imént a vitrinre hívta
föl a figyelmet, most felkiáltott: - Megölik egymást. Válasszák szét őket.
Senki se mert közbelépni. Uriarte megingott; Duncan erre rávetette
magát. Már-már összefonódott a testük. Uriarte tőre Duncan arcát kereste.
Egyszerre csak mintha megrövidült volna az a kés: Duncan mellébe
fúródott. Elterült a legény a gyepen. És akkor alig hallhatóan ezt suttogta: - De fura. Olyan ez az egész, mint valami álom.
blacktrush
(BlackTrush)
#1