Muraña halála vagy eltűnése elvette az eszét. Mindig feketében járt. Arra is
rászokott, hogy magában beszéljen.
A ház egy barracasi borbélyé, egy bizonyos Luchessi úré volt.
Anyámra, aki bedolgozó varrónő volt, rossz idők jártak. Titokzatos szavakat
hallottam, alig értettem valamit belőlük: végrehajtó, kilakoltatás,
kényszerkiköltöztetés. Anyám egészen kétségbe volt esve; nagynéném
viszont makacsul hajtogatta: »Juan nem engedi meg, hogy a digó kirakjon
bennünket az utcára.« És újra meg újra elmesélte, hogy – mintha nem
tudtuk volna szóról szóra a históriát – mi történt azzal a pimasz déli
emberrel, aki kétségbe merte vonni az ura bátorságát. Az, amikor megtudta,
elment a város másik végébe, megkereste, egy késszúrással elintézte, aztán
bedobta a Riachuelo vizébe. Nem tudom, igaz-e a történet; az a lényeg,
hogy szájról szájra járt, és az emberek elhitték.
Már láttam magam, amint a Serrano utca egyik gödrében alszom,
alamizsnáért koldulok vagy gyümölcsöt trógerolok a piacon. Ez utóbbi
megoldás még tetszett is nekem, mert így legalább nem kellett volna
iskolába járnom.
Nem tudom, meddig tartott ez a rettegés. Egyszer a te megboldogult
édesapád azt mondta nekünk, hogy az időt nem lehet napokkal mérni, mint
a pénzt centavókkal vagy pesókkal, mert a pesók egyformák, de a napok
mind különbözők, és talán még az órák is. Nem egészen értettem, amit
mondott, de jól megjegyeztem.
Egyszer egy éjjel álmodtam valamit, aminek szörnyű vége lett,
valóságos lidércnyomás. Juan bácsiról álmodtam. Én már nem ismertem őt,
de nagydarab, barna bőrű embernek képzeltem, akinek ritkás bajsza és
hosszúra növesztett haja van. Dél felé mentünk, nagy kőfejtők és sűrű
gyomok közt, de mindez ugyanakkor a Thames utca is volt. Álmomban
blacktrush
(BlackTrush)
#1