merev köröknek és vonalaknak. Talán maga Clara Glencairn mosolyodott el
ezen elsőként. Modern akart lenni, s a modernek utasították vissza. A
sikernél azonban jobban érdekelte művészi kibontakozása, így tovább
dolgozott. A festészet pedig – az eset dacára – folytatta a maga útját.
Ekkor már folyt a titkos párbaj. Marta nemcsak művész volt; buzgón
érdeklődött minden iránt, amit – nem alaptalanul – a művészet
adminisztratív oldalának szokás hívni, s a „Giotto Kör”-nek nevezett
társaság főtitkára lett. 1955 derekán elérte, hogy az új tisztségviselők
jegyzékén Clara – egy ideje már tag volt – vezetőségi tagként szerepeljen.
Nem hagyhatjuk szó nélkül ezt a látszólag jelentéktelen tényt. Marta ugyan
támogatta a barátnőjét, de nem kétséges – bár titokzatos –, hogy aki
szívességet tesz, valamiképpen fölébe kerekedik annak, aki elfogadja a
szívességet.
1960 táján, elnézést a szakzsargonért, „az ecset két nemzetközi szintű
mestere” versengett egy fődíjért. Az egyik jelölt, az idősebbik, több
fennkölt olajképet szentelt a skandináv termetű, rémisztő gaucsó alakjának;
viszonylag fiatal ellenfele sok sikert és botrányt tudott maga mögött
szándékos kuszaságaival. Az ötven fölött járó zsűritagok féltek, hogy majd
elavult szemléletűnek tartják őket, így inkább a második jelöltre szavaztak,
jóllehet szívük szerint nem tartották jónak. Először udvariasságból
vitatkoztak, később unalomból, ám hosszas tárgyalások után sem jutottak
egyezségre. A harmadik vita során egyikük ezt a véleményt adta elő:
- Rossznak találom B-t; szerintem még Figueroánénál is gyengébb.
- Őt tehát megszavazná? – kérdezte kissé ingerülten egyik társa.
- Meg – válaszolt az iménti zsűritag ugyancsak felindultan.
Még aznap este egyhangúan Clara Glencairnnek ítélték oda a díjat.
Clara előkelő, szeretetre méltó, feddhetetlen erkölcsű asszony volt, aki