közreadójának a neve összekapcsolódik majd örökre a levéllel. Önnek
semmiképpen sem felel meg egy efféle kötődés. Az olvasók nem értik az
árnyalatokat.
Most már értem, hogy lényegében értelmetlen volt az ezt követő vita.
Talán már akkor is éreztem; nem akartam ellentmondani neki, így
belekapaszkodtam egy részletbe, és megkérdeztem, hogy valóban
apokrifnak véli-e a leveleket.
- Az, hogy felismerhető Bolívar keze írása – válaszolta –, nem jelenti
azt, hogy megtalálható a levelekben a teljes igazság. Lehet, hogy Bolívar be
akarta csapni a levelezőtársát, vagy egyszerűen saját magát akarta becsapni.
Ön történészként, gondolkodóként nálam jobban tudja, hogy bennünk
lakozik a titok, nem a szavakban.
Bosszantott ez a sok fellengzős üresség, és kurtán megjegyeztem, hogy
a bennünket körülvevő rejtélyek közt talán figyelmet érdemel az a titok is,
amit guayaquili találkozónak hívunk, ahol San Martín lemondott minden
becsvágyáról, és Bolívar kezébe tette le Amerika sorsát.
Zimmermann így felelt: - Annyiféle magyarázat van... Egyesek szerint San Martínt tőrbe
csalták; mások, például Sarmiento szerint San Martín európai tiszt volt, aki
eltévedt egy számára felfoghatatlan földrészen; vannak, főleg argentinok,
akik önfeláldozásnak tulajdonítják a dolgot; mások pedig kimerültségnek.
Egyesek meg nem is tudom, melyik szabadkőműves páholy titkos parancsát
emlegetik.
Megjegyeztem, hogy azért mindenképpen érdekes lenne rekonstruálni,
hogy pontosan mi hangzott el a Peru Protektora és a Felszabadító közt.
Zimmermann erre kijelentette: