hírrel, hogy a másik serege vereséget szenvedett. A katonák csatája a
sakktáblán vívott csatának a tükörképe volt.
- Ahá, varázslás – szólt Zimmermann.
Ezt feleltem: - Vagy két területen egyszerre ható akaraterő. Egy másik kelta legenda
két híres dalnok versengését említi. Egyikük hárfáját pengetve a hajnali
homálytól az alkonyi homályig énekel. Már fent vannak a csillagok vagy a
hold, amikor átnyújtja a hárfáját a másiknak. Az leteszi a hangszert, és
feláll. Az első dalnok elismeri a vereségét. - Micsoda műveltség, micsoda szintetizáló képesség! – kiáltott fel
Zimmermann.
Majd lehiggadva hozzátette: - El kell ismernem a tudatlanságomat, sajnálatos tudatlanságomat,
Bretaigne-t illetően. Ön olyan, mint a nap, Keletet és Nyugatot is átfogja,
nekem ellenben csak egy karthágói szeglet jut, amit most igyekszem egy
picinyke amerikai történelemmel kiegészíteni. Én csak egy kis szorgos
hangya vagyok.
Érezhető volt a hangjában a héber és a német alázatosság is, de éreztem,
hogy nem esett egyáltalán nehezére, hogy igazat adjon, se hogy hízelegjen,
hiszen ő győzött.
Kérve kért, hogy ne törődjek utazásának a részleteivel. (Az otromba
„intéznivalók” kifejezést használta.) Ekkor az irattartójából hirtelen elővett
egy levelet, a miniszternek szólt, s amelyben kifejtettem, hogy miért
mondok le, meg hogy Zimmermann doktor milyen nyilvánvaló erényekkel
rendelkezik, és akkor a kezembe nyomta a töltőtollát, hogy írjam alá.
Ahogy visszatette a levelet az irattartóba, akaratlanul is észrevettem, hogy
ott lapul az Ezeiza–Sulaco-útvonalra szóló, érvényes repülőjegy.