A vihar egy keddi napon tört ki. Csütörtök éjjel arra ébredt, hogy valaki
halkan kopogtat az ajtaján, amit a biztonság kedvéért mindig kulcsra zárt.
Felkelt, és kinyitotta: a lány volt az. A sötétben nem látta, de lépteinek
neszéből megállapította, hogy mezítláb van, később pedig, az ágyban, hogy
anyaszült meztelen: így jött át a ház végéből. A lány nem ölelte át, és nem
is szólt semmit; csak feküdt mellette, és remegett. Eddig még nem ismert
férfit. Amikor elment, nem csókolta meg; Espinosa arra gondolt, hogy még
a nevét se tudja. Valami belső kényszerből, amit nem próbált felderíteni,
megesküdött, hogy ezt Buenos Airesben nem mondja el senkinek.
A következő nap ugyanúgy kezdődött, mint az addigiak, egy dolgot
kivéve: az apa megszólította Espinosát, és azt kérdezte, vajon Krisztus azért
hagyta-e, hogy megöljék, mert meg akarta váltani az embereket. Espinosa,
aki szabadgondolkodó volt, de úgy érezte, hogy tartania kell magát ahhoz,
amit felolvasott, ezt válaszolta:
- Igen. Hogy mindenkit megváltson a pokoltól.
Mire az apa azt kérdezte: - Mi a pokol?
- Egy hely a föld alatt, ahol örökkön-örökké égnek a lelkek.
- És azokat is megváltotta, akik beléje verték a szögeket?
- Azokat is – mondta Espinosa, akinek csak homályos teológiai
ismeretei voltak.
Már attól félt, az intéző azt akarja számon kérni tőle, ami a lánnyal
történt az éjjel. Ebéd után megkérték, hogy olvassa fel még egyszer az
utolsó fejezeteket.
Aznap délután Espinosa hosszan elsziesztázott; könnyű álmából fel-
felriasztotta a kitartó kopácsolás és valami homályos előérzet. Estefelé
felkelt, és kiment a tornácra. És ezt mondta, mintha hangosan gondolkodna: