Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

is, hogy elszakad, és azt is, hogy csatlakozik. Természetesen nincsenek
mondatok, még hiányos mondatok sem.
Az a szellemi elvonatkoztató képesség, amit egy ilyen nyelv igényel, azt
sugallja, hogy a jehuk, ha barbárok is, nem primitív, hanem elfajult nép. Ezt
a feltételezésemet megerősítik azok a feliratok, amelyeket a fennsík csúcsán
fedeztem fel, és amelyeknek írásjegyeit, amelyek a mi őseink által rajzolt
rovásíráshoz hasonlítanak, már nem tudja megfejteni a törzs. Mintha
elfelejtették volna az írott nyelvet, és csak a beszélt nyelv maradt volna meg
bennük.
A nép szórakozását az idomított macskák viaskodása és a kivégzések
jelentik. Valakit megvádolnak, hogy megsértette a királyné tisztességét,
vagy egy másik ember szeme láttára evett; nincsenek tanúvallomások, se
vallomástétel, és a király kimondja az ítéletet. Az elítélt olyan kínzásokon
megy keresztül, amelyekre jobb, ha nem is emlékszem vissza, majd
megkövezik. A királynéé az a jog, hogy rávesse az első és az utolsó követ,
amely utóbbi általában felesleges. A tömeg megvitatja a királyné
ügyességét és a testrészeinek a szépségét, és őrjöngve tapsol neki,
miközben rózsát és bűzös tárgyakat hajigál rá. A királyné szótlanul
mosolyog.
A törzs másik szokása az, hogy költőik vannak. Az egyik embernek
eszébe jut, hogy kimondjon hat-hét, általában titkos értelmű szót. Nem tudja
magában tartani, és kiáltozva kimondja őket, egy kör közepén állva, amit a
földön heverő varázslók és a köznép alkot. Ha a költemény nem hozza
indulatba őket, akkor nem történik semmi; ha a költő szavai felzaklatják
őket, akkor mindnyájan csöndben eltávoznak tőle, valami szent iszonyat
parancsára (under a holy dread). Érzik, hogy megszállta a lélek; senki sem
szól hozzá, és senki sem néz rá többé, még az anyja sem. Már nem ember,